Népszabadság, 1994. március 3.
BÄCHER IVÁN
Zoli nagybátyámnak, sajnos, mindig nagy szája volt.
Ezért került 1941 júliusában Borgóprundba le.
Addig az Angol-Magyar Bank többségi tulajdonában lévő Szentendrei Papírgyárban dolgozott. A Fasori Gimnáziumban 1937-ben mérsékelt sikerrel letett érettségi után került ide, szerződés szerint mint műszaki gyakornok, valóságban mint egyszerű melós. A fizikai munka mellett elvégzett számos titokzatos papíripari tanfolyamot, sőt a megörökölt dokumentek között kotorászva örömmel konstatálhattam, hogy személyében családunk nem csupán jelesen vizsgázott kazánfűtőt, hanem okleveles lokomotív- és cséplőgépvezetőt is adott a hazának.
Szentendrén Zoli albérletben lakott, a Vártemplom sekrestyésénél kosztolt, hétvégeken pedig hazabiciklizett a Teleki Pál utcába.
A hangulatos, egykor rácok lakta Duna-parti városka erős fészke volt abban az időben a magyar nyilasságnak, amely stílusosan a Vöröskeresztet használta fedőszerv gyanánt. Jellemző, hogy a szerb származású körorvos például Szálasra magyarosított, de innen indult el Csia Sándor politikai pályafutása is, amely egészen a bitóig ívelt. Mindez azonban — legalábbis történetünk szempontjából — még nem lett volna nagy baj.
Zoli rendre megnyerte a hagyományos augusztus húszadikai úszóversenyeket. A díjat egy derék vöröskeresztes aktivista, Zoli papírgyári kollégája, egy vastag bajuszú. fekete szemüveges művezető adta át. Nagyon dühösen ugyan, de mégiscsak átadta.
Aztán a németek megtámadták a Szovjetuniót is, amely egy nagyon szomorú, ám nagyon nagy ország volt akkoriban.
Mikor a történelmi esemény híre a gépcsarnokba ért, Zoli, jó hangosan, mert már akkor is — családi vonás ez minálunk — igen nagyot hallott a jobb fülére, ekként nyilatkozott: „Na, ezek a marhák most vesztették el a háborút”.
Meglehetős vita kerekedett, a résztvevők többsége ellenvéleményének adott hangot, akadtak ingadozók is. Csak a kefebajuszos, fekete szemüveges Vöröskeresztes művezető hallgatott.
Másnap Zolit nem engedték be a gyárkapun.
A portán letéve várta egyhavi fizetés, munkakönyv.
Zoli megdühödött, és mert — mondom — nagy pofája volt, hívatlanul fölment a gyár műszaki igazgatójához, Büttnerhez, aki ott lakott a gyárnál.
Ez a Büttner német volt. Nem csupán származásilag, de állampolgárságilag is.
A nagydarab, szőrös, vörös ember mindig sapkában és combig érő csizmában járt. A fia később Sztálingrádnál esett el.
Ez a Büttner üvöltött. Felháborodott a pofátlanságon, hogy hívás nélkül fölkeresték, és felháborodott azon is, hogy valaki a győzelemben kételkedni mer. Közölte, hogy csak azért nem tesz följelentést a Gestapónál, mert a vezérigazgató, Sanyi Oszkár, akinek a testvére, Hugó, tábornok volt egyébként, védelmére kelt az akkor huszonkét éves papíros szakembernek.
Július 15-én Zoli egy hónap próbaidőre, kétszázhatvan pengő pénzért belépett az Első Erdélyi Papírgyár Rt. borgóprundi gyárába.
Az akkor háromezer magyar, szász és román lélek lakta Borgóprund, más nevén Prundu Birgaului Erdélyben található, Beszterce-Naszód vármegyében, a vadregényes borgói hegység másfél ezer méteres hegycsúcsainak tövében.
Szép hely lehetett, talán még az ma is.
Zoli itt egy zsidó házaspárnál lakott. Az öreg szakadatlan imádkozással múlatta a napot, míg felesége és lánya a kis boltban dolgozott serényen. Hétvégeken nagybátyám bement Besztercére, ahol a szállodában egy sovány, egérszerű kis bárénekesnő mindig azzal zárta a műsort, hogy „Oly nehéz Besztercén dizőznek lenni / Az ember egy léha, könnyelmű senki…”
A fűszeres szász volt. Nagybátyám vele is vitába keveredett a háború kimenetelét illetően, de a fűszeres nem följelentést tett, hanem kerek fémdobozba csomagolt Koestlin teasüteményt, félre. Nagybátyám a hosszú borgóprundi estéken azt eszegette örömmel, még ma is mondja, hogy az valami isteni volt.
De hát Borgóprundban minden jó volt.
A papírgyárban egy fél évszázados Wagner-gép szolgált, és egy új masina, amelyik szakasztott mása volt a szentendreinek.
De Szentendre egy tömött bajszú, fekete szemüveges kolléga képében is felbukkant az erdélyi gyárban. A gyanútlan Zoli ezzel mit sem törődött, egyrészt mert tudta, hogy a művezető lopás miatt került át Erdélybe, másrészt mert a Vöröskeresztnek nem volt helyi szervezete itt.
Itt csak bocskoros román parasztok voltak, akik a fát szállították a dízelmotoros facsiszolóhoz, amelyet fagázüzemre alakítottak át.
Augusztusban Zolit meglátogatta pár napra Zsuzsa nagynénje is.
Minden jó volt.
És akkor jött a cikk.
A Pesti Újság cikke: „Bethlen István érdekes kapcsolatai a Seheiner és a Freier zsidókkal”.
Érdekes írás, Zoli nekem adta, itt van már a szekreteremben, félévente el-elolvasom, annyira érdekes.
A Dávid-csillagos iniciálészerűséggel induló írásból kiviláglik, hogy a zsidó tulajdonosaitól, Seheiner Mendeltől és Freier Josiftól elvett borgóprundi papírgyárat bérbe vette „a magyar közélet egyik kidőlt nagysága: gróf Bethlen István, ifj. gróf Bethlen István, továbbá Payr Hugó, Wild József volt képviselők és dr. Zákonyi József ügyvéd”. A bérlet a volt tulajdonosok közreműködésével jött létre, a két „díszes galiciáner” a tiltás ellenére rendszeresen bejár a gyárba, és bár fölvettek néhány alkalmazottat — idézzük most már a cikket —, „azért érdemes egy-két nevet Bethlenék alkalmazottai közül kiemelni. A főkönyvelő Schpatzer, a személyzeti osztály főnöke Blau, a raktárnok Steinmetz, mind zsidók… Az anyagbeszerző: Kertész zsidó, a régi fizetéssel a munkáslistán szerepel…
Úgy látszik, Payr Hugó, a dicsőséges Bethlen-rendszer egyik öreg oszlopa sem talált Magyarországon megfelelő magyar embert, hanem a Böcker nevű zsidót vitte az erdélyi papírgyárba Szentendréről.
Több munkahelyen kipróbálták, de sehol sem vált be.
Befejezésül talán még azt kell megjegyezni, hogy a Mendel és a Josif az utóbbi időben, mióta Bethlenékkel a kapcsolatot felvették, büszkén: szinte megfiatalodva járnak az utcán. Leolvassák az ottaniak az arcukról a gondolatot. Ugye, megmondtuk, gondolja a Josif, hogy itt mégiscsak mink leszünk az urak…
Mégis úgy lesz minden és úgy van, ahogyan azt mink akarjuk.
Igazatok van. Legyetek büszkék Mendel és Josif. De ne felejtsétek el, hogy az örömötök nem sokáig tarthat. A Bethlen Istvánok meg a Coresz hathatós támogatása ellenére is letűnőfélben vannak. Addig is: Mendel és Josif urak, csak tárgyaljatok és parolázzatok. Az idők majd megpecsételik a szerződésteket.”
Nagy dolog a sajtó.
Zoli nagybátyám két hét múlva elhagyta Borgót.
A történetnek tanulsága nincsen, csak folytatása van, szomorú, nem is akarok most traktálni senkit vele.
Csak azt jegyezném meg még, hogy mostanság, ötven év elteltével, amikor az unokatestvér feltűnt a honi politikában, Zoli titkon, messziről, de melegséggel figyeli — mégiscsak a fess gróf az egyetlen a csapatból, akihez valami köze van.
Bächer Iván