Népszabadság, 1994. január 25.
BÄCHER IVÁN
Péntek este Schnell Lajos, a szerkesztő, a Szeparéba ment le. Minden péntek este oda ment. Jó rossz hely volt a Szeparé, sötét, kietlen, kopár és drága, de Schnell Lajos szerette.
Nem mindig tudható, hogy miért szeretünk egy helyet, de Schnell Lajos speciel tudta, hogy a Szeparét miért szereti.
A szeparé homályában ismerkedett meg egy feleségével, aki ott éppen pincérnősködött.
Lement Schnell Lajos egy péntek este, ledobott nyolc fél vodkát és azt mondta a csinos, szőke hölgynek, aki az ölébe ült be éppen: „Mindegy. Azért csak bemutáltam nekik három lábra a képet! Na mindegy. Gyere. Olyan mindegy” — mondta Schnell a hölgynek, akit el is vett feleségül, és aki hamarosan hercig kis gyerekkel ajándékozta meg őt.
Az asszony azután nem járt a Szeparéba, hiszen a gyerekre vigyázott, Schnell Lajos maga járt a helyre péntekenként, barátokkal, kollégákkal, aki volt, mindegy — szerette a helyet így is, úgy is.
Azon a pénteken, amikor történetünk kezdetét veszi, azon a pénteken is lement a Szeparéba, ledobott nyolc felest és azt mondta: „Mindegy. Ezek a barmok ott tököltek, én meghúztam egy perc alatt, kidobtam a keretből és persze, hogy befért. Mindegy. Holnap csinálok egy jó kis húslevest. Olyan mindegy”.
Ezt mondta azon a pénteken. Aztán berúgott és elment az anyjához a Klauzál térre.
Másnap, szombat délelőtt, beült a kocsiba és elugrott vásárolni. A Szent István körúti hentesnél vásárolt mindig, valamikor egy másik feleségének idején arrafelé lakott, akkor szokta meg ezt a hentest, amely a Fleischer névre hallgatott egykor, a Tátra-Sallai sarkán. Mondta kedves, fiatal hentesének: „Karcsikám, olyan mindegy, de akarok csinálni egy levest a gyereknek. Tudod, olyat, amiben minden benne van, csirke, marha, minden, na tudod, de mégse zsíros, nem nehéz, hisz a gyereknek lesz, tudod”.
Karcsi összeállította a levesbe valókat, cupákos, de nem zsíros kis szegyet, pulykanyakat, -combot, csirkemellet is, aztán Schnell Lajos bepakolt a kocsiba, vett még zöldséget keveset és kiment Gödre.
Nyáron ugyanis ott lakik Gödön. Nyár volt.
Bocsán Attilának, a főszerkesztőnek van kis háza ott. A szerkesztő szereti Gödöt, pontosabban szeretné, ha nem lenne ott fű, meg fa, meg bokor mindenféle, az ilyesmit azonban Bocsán nem szenvedheti, a házat azonban magában pusztulni nincsen szíve mégsem, beköltözteti tehát Schnell Lajost, akinek úgyis lakásproblémái vannak, ha lehet így jellemezni azt az állapotot, ha valakinek nincsen lakása.
Nyáron tehát kinn lakik Schnell.
Családdal él odakinn, gyedes feleségével, friss kis gyermekével, vidáman, békében, csöndben.
Idén még többen is voltak, eggyel többen, mert a szerkesztő odavette jó barátját, Kovácsot, akit nagy baj ért. Elhagyta a felesége rútul. Kivolt a fiú, bőgött egész nap, és ivott persze, de valami rettenetesen.
Nem baj, csak hadd igyon az, akit nagy, ekkora nagy baj ér.
Hát odavette Schnell, persze, hogy odavette, hisz nagyon jó volt kinn Gödön, délelőtt együtt kajáltak, négyesben a teraszon, nézték a vidám gödi eget, teáztak, a Kovács egy liter vörösbort is benyomott, akkora volt a bánata, aztán mikor rákezdett sírdogálni, Schnellné leszedte az asztalt és indult mosogatni, Schnell Lajos pedig elköszönt, beült a kocsiba és bement a városba dolgozni.
Péntek este a Szeparéba járt, ez a járás járt neki, ilyenkor a Klauzál téren aludt, de különben késő esténként, és szombat délelőtt sietett ki Gödre.
Így ment az élet nyáron, Gödön.
Azon a pénteken is a Szeparéban volt tehát, amikor azt mondta magának, vagy valakinek, hogy „Olyan mindegy, meghúztam nekik és holnap főzök egy jó kis húslevest, egy igazi, jó kis húslevest”.
És szombat délelőtt megérkezett Gödre, a többiek, az asszony, a gyerek, a Kovács és a bor már kinn ültek a teraszon és napoztak és akkor Schnell Lajos főzött nekik egy igazi jó kis húslevest, egészen kicsi tűzön, sok hússal, zöldséggel, kellel, mindennel.
Kora délután ettek.
Ízlett mindenkinek.
A Kovács szedett háromszor is.
Ebéd után ültek a teraszon, az asztalon még ott volt a háromnegyedig teli tál, a gőzölgő, okkersárga, illatos levessel, dumáltak, a Kovács bedobott egy palack vörösbort is, hisz bánata volt, Schnell Lajos vodkázott, hisz nem kellett mennie sehova, vodkázott, ült a napon és azt mondta: „Teljesen mindegy, de kurva jó itt és ha tudnátok, hogy tegnap az utolsó percben vettem észre, hogy hat hasábra tördelték azok a barmok a huszonkilencest…”
Erre Schnellné, aki fürdőruhában ült a napfényben ragyogó teraszon, rámutatott Kovácsra, aki egy újabb borosflaska dugójával bajmolódott éppen, és így szólt: „Lajos, van itt egy kis probléma… Mi szeretjük egymást…”
„Igen?” — kérdezte Schnell.
„Hát igen” — mondta az asszony mosolyogva.
„Kár” — mondta erre Schnell, és körülnézett. Mivel a levesestál akadt a keze ügyébe, hát a leves szállt el. A húsleves.
Nem csupán a terasz kicsiny kerítésén át, de a gondosan nyesett sövényen is túl, egészen a szomszéd Keresztúriék ápolt gyöpére. Az aranyló, tömör, sötét lé lobogó hullámokat vetett a nap sugarában, rikítva röpültek a sárgarépák, keményen csapódtak be a zellerek, gránátként szálltak a vaskos pulykacombok, zöld fáklyaként lebegtek a légben a ropogós kellevelek.
Az egészet szelíd szilánksziporka kísérte. És üvöltés persze, torkaszakadt.
Sokáig emlegették azt a húslevest Gödön.
Gyorsan elvált aztán Schnell Lajos, talált új asszonyt nemsokára, csinált még két gyereket is, majd, mivel péntek este volt megint, elment a Szeparéba, ledobott nyolc felest és azt mondta csöndben, csak úgy magának, vagy kinek: „De előtte megették a dögök… persze, hogy megették… mert jó volt, baromi jó volt… életemben nem csináltam olyan jó húslevest és nem is fogok már… no mindegy… olyan mindegy… de azért a majom Markovics anyagát csak énnekem kellett az első oldalra kitenni…”
Bächer Iván