Elköszönés

Dolgoztam éppen, vagyis hát próbálkoztam, amikor megszólalt a csengő.

— Na mi van? Beengedsz?

— Nyitom!

— Hányadikon is vagyunk… vagy?

— Második.

Megnyomtam a gombot, hosszasan, nyitottam az ajtót, kiléptem a lépcsőházba a liftajtó elé. Szorongtam, hogy nem tud feljönni, rosszul csukja az ajtót, rossz gombot nyom meg, vagy elbukik esetleg.

Feljött minden baj nélkül. A lila kabátban volt, farmerben, lila cipőben. Kicsit odadugta képét, aztán elment mellettem, be a nyitott ajtón a hallba. Kabátostul levetette magát egy piros fotelba.

— Ne félj, nem zavarlak.

— Nem zavarsz…

— Csak gondoltam, elköszönök. Hisz el se köszöntem.

— Én elköszöntem…

— Gondoltam, megnézem, hogy élsz. Egyedül vagy?

— Egyedül. Itt egyedül vagyok.

— És másutt?

— Miért, azt szeretnéd, hogy másutt is egyedül legyek?

Lebiggyesztette szája két szegletét.

Ez új arckifejezése volt. Csak az utolsó hónapokban biggyesztett így. „Minden mindegy már” — jelezte ezzel a biggyesztéssel, és jelezte azt is, hogy „Hiába operáltátok az agyamat agyon, azért én mindent tudok”.

— Mindegy. Én akkor is…

— Tudom, tudom… Kabátodat nem veszed le?

— És úgysem tudsz majd meg…

— Tudom… De nem is akarok… Vedd le a kabátot!

— Hagyjál békén!

— Kérsz valamit?

— Nem.

— Vodkát?

— Nem.

— Csülköt?

— Nem.

— Tatárbifsztek?

— Nem.

— Szalontüdő?

— Nem.

— Milkacsoki?

— Nem.

— Gyümölcsrizs?

— Nem.

— Banánnal sem?

— Hagyjál békén!

Ültünk. Rágyújtott. Kikattintotta a kis, kerek csukható-hordozható hamutartóját.

— Nem nézed meg a lakást?

— Mit nézzek rajta? Látom, hogy megcsináltad a Balassit.

— Mit csináljak?

Föltápászkodott mégis. Indult szétnézni. Kabátban.

— Ez lett volna a te szobád — mutattam.

— Szép. — Ment tovább a fürdőszoba felé.

— Hol vannak a macskák?

— Annáéknál.

— Biztos nem adnak nekik enni.

— Kövérek, mindkettő akár a disznó.

— Ez a te szobád?

— Ez… lett volna. Most már mind az enyém. Rengeteg szobám lett.

Visszajött az „ő szobájába”, az ágy szélére ült.

— Szóval most így… Misi is meghalt, ugye?

— Persze.

— Soha nem tudom már, ki halt meg és ki él.

— Nem is nagyon érdemes megjegyezni… Mindig történik valami változás ebben…

— Én is meghaltam, ugye?

— Igen.

— Előbb kellett volna, tudom, hogy előbb kellett volna. Akkor még mindenki sajnált volna. Az szép lett volna, mint egy orosz regény. Elrontottam a regényt neked… Ne haragudj, kicsike.

— Ugyan… Majd csak kikalapálunk valamit belőle…

— De végül is jól csináltam, nem?

— Igen. Szépen, csöndesen. És örülök, hogy nem szenvedtél.

Rám nézett nagy, barna szemével, megint lebiggyesztette szája sarkait.

— Hát te azt meg honnan tudod?

— Úgy tűnt…

— Ezt bízd rám, kicsike… Temetés?

— Rendben lement.

— Ki volt ott?

— Senki. Matyiék és anyád.

— Fogadjunk, hogy hamvasztottatok.

— Az már olyan mindegy…

— Kértem, hogy ne… biztos a másik drága volt.

— Az valami százezer lett volna, így meg kijött húszezerből… Viszont egy nagyon csinos vörös csillag van fölötted.

— Apu mellé tettetek?

— Igen.

— Az jó. Annak örülök.

Hallgatott egy kicsit.

— És most jobb?

— Mi jobb?

— Jobb most… nélkülem?

— Nehéz… Miattad is nehéz, meg különben is nehéz…

— De azért csak könnyebb… hogy legalább a kriplivel nem kell törődni…

— Szép verset írt a Kántor Peti rólad… György Peti is megsiratott…

— Ők szerettek. Spiró?

— Még nem írt.

Megvonta vállát.

— Majd ír.

— Persze…

Ránézett a tévére.

— Van orosz tévé?

— Van.

— Egy kicsit ledőlnék… Nem sokat, egy fél órát…

— Nem…

— Csak egy kicsit…

— Nem, Mari. Menned kell.

— Csúnya vagy.

— Lehet… De menned kell… És nekem is…

— Neked is?

— Nekem is mennem kell.

— Hova?

— Mennem kell pingpongozni.

Rám nézett nagy, barna szemével, amelyből már hat éve kiveszett lobogás, de amelyben a szomorúság és a szeretet mindvégig megmaradt.

— Jól van, jól van, megyek már. Igazán nem panaszkodhatsz…

Fölállt, indult kifele.

— Segítsek?

— Nem… Már nem kell.

Odalépett a franciaerkély nyitott ajtajához.

— Szia, kicsike. Légy boldog és írjál szépeket. — Odadugta egy kicsit az arcát, aztán csak elszállt. Fekete haja fénylett, mint a nap.

Bächer Iván