Népszabadság, 1993. december 24.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Dolgoztam éppen, vagyis hát próbálkoztam, amikor megszólalt a csengő.
— Na mi van? Beengedsz?
— Nyitom!
— Hányadikon is vagyunk… vagy?
— Második.
Megnyomtam a gombot, hosszasan, nyitottam az ajtót, kiléptem a lépcsőházba a liftajtó elé. Szorongtam, hogy nem tud feljönni, rosszul csukja az ajtót, rossz gombot nyom meg, vagy elbukik esetleg.
Feljött minden baj nélkül. A lila kabátban volt, farmerben, lila cipőben. Kicsit odadugta képét, aztán elment mellettem, be a nyitott ajtón a hallba. Kabátostul levetette magát egy piros fotelba.
— Ne félj, nem zavarlak.
— Nem zavarsz…
— Csak gondoltam, elköszönök. Hisz el se köszöntem.
— Én elköszöntem…
— Gondoltam, megnézem, hogy élsz. Egyedül vagy?
— Egyedül. Itt egyedül vagyok.
— És másutt?
— Miért, azt szeretnéd, hogy másutt is egyedül legyek?
Lebiggyesztette szája két szegletét.
Ez új arckifejezése volt. Csak az utolsó hónapokban biggyesztett így. „Minden mindegy már” — jelezte ezzel a biggyesztéssel, és jelezte azt is, hogy „Hiába operáltátok az agyamat agyon, azért én mindent tudok”.
— Mindegy. Én akkor is…
— Tudom, tudom… Kabátodat nem veszed le?
— És úgysem tudsz majd meg…
— Tudom… De nem is akarok… Vedd le a kabátot!
— Hagyjál békén!
— Kérsz valamit?
— Nem.
— Vodkát?
— Nem.
— Csülköt?
— Nem.
— Tatárbifsztek?
— Nem.
— Szalontüdő?
— Nem.
— Milkacsoki?
— Nem.
— Gyümölcsrizs?
— Nem.
— Banánnal sem?
— Hagyjál békén!
Ültünk. Rágyújtott. Kikattintotta a kis, kerek csukható-hordozható hamutartóját.
— Nem nézed meg a lakást?
— Mit nézzek rajta? Látom, hogy megcsináltad a Balassit.
— Mit csináljak?
Föltápászkodott mégis. Indult szétnézni. Kabátban.
— Ez lett volna a te szobád — mutattam.
— Szép. — Ment tovább a fürdőszoba felé.
— Hol vannak a macskák?
— Annáéknál.
— Biztos nem adnak nekik enni.
— Kövérek, mindkettő akár a disznó.
— Ez a te szobád?
— Ez… lett volna. Most már mind az enyém. Rengeteg szobám lett.
Visszajött az „ő szobájába”, az ágy szélére ült.
— Szóval most így… Misi is meghalt, ugye?
— Persze.
— Soha nem tudom már, ki halt meg és ki él.
— Nem is nagyon érdemes megjegyezni… Mindig történik valami változás ebben…
— Én is meghaltam, ugye?
— Igen.
— Előbb kellett volna, tudom, hogy előbb kellett volna. Akkor még mindenki sajnált volna. Az szép lett volna, mint egy orosz regény. Elrontottam a regényt neked… Ne haragudj, kicsike.
— Ugyan… Majd csak kikalapálunk valamit belőle…
— De végül is jól csináltam, nem?
— Igen. Szépen, csöndesen. És örülök, hogy nem szenvedtél.
Rám nézett nagy, barna szemével, megint lebiggyesztette szája sarkait.
— Hát te azt meg honnan tudod?
— Úgy tűnt…
— Ezt bízd rám, kicsike… Temetés?
— Rendben lement.
— Ki volt ott?
— Senki. Matyiék és anyád.
— Fogadjunk, hogy hamvasztottatok.
— Az már olyan mindegy…
— Kértem, hogy ne… biztos a másik drága volt.
— Az valami százezer lett volna, így meg kijött húszezerből… Viszont egy nagyon csinos vörös csillag van fölötted.
— Apu mellé tettetek?
— Igen.
— Az jó. Annak örülök.
Hallgatott egy kicsit.
— És most jobb?
— Mi jobb?
— Jobb most… nélkülem?
— Nehéz… Miattad is nehéz, meg különben is nehéz…
— De azért csak könnyebb… hogy legalább a kriplivel nem kell törődni…
— Szép verset írt a Kántor Peti rólad… György Peti is megsiratott…
— Ők szerettek. Spiró?
— Még nem írt.
Megvonta vállát.
— Majd ír.
— Persze…
Ránézett a tévére.
— Van orosz tévé?
— Van.
— Egy kicsit ledőlnék… Nem sokat, egy fél órát…
— Nem…
— Csak egy kicsit…
— Nem, Mari. Menned kell.
— Csúnya vagy.
— Lehet… De menned kell… És nekem is…
— Neked is?
— Nekem is mennem kell.
— Hova?
— Mennem kell pingpongozni.
Rám nézett nagy, barna szemével, amelyből már hat éve kiveszett lobogás, de amelyben a szomorúság és a szeretet mindvégig megmaradt.
— Jól van, jól van, megyek már. Igazán nem panaszkodhatsz…
Fölállt, indult kifele.
— Segítsek?
— Nem… Már nem kell.
Odalépett a franciaerkély nyitott ajtajához.
— Szia, kicsike. Légy boldog és írjál szépeket. — Odadugta egy kicsit az arcát, aztán csak elszállt. Fekete haja fénylett, mint a nap.
Bächer Iván