Utána

Pók Dezsőnek pechje lett.

Rákos lett majd’ mindenkije.

Először apja botorkált ki hamuszürkén a vécéből egy vidám szilveszter előestéjén, nem szólt semmit, csak bevonult szobájába, aztán, alig egy évre rá, felesége nyögött fel a Fregatt söröző félhomályában: „Baromira fáj a gyomrom…”, végül anyja jött meg hülyéskedve, mert hülyéskedős volt nagyon, a tüdőszűrésről, ahová ki tudja, miért tévedt el valahogy: „Mondtam én, hogy nem szabad elmenni! Ezek a buzgómócsingok csak találtak valamit…”

Aztán már csak csinálni kellett.

Nem egyedül, mellesleg. Nem mellesleg.

Tizennégyszer várakozott hat év alatt Pók Dezső különféle műtők ajtaja előtt.

Megismerkedett a Balassa, a Kútvölgyi, az Üllői út, a Kékgolyó, a Margit, és mindenekelőtt a János kopott padjaival, szép fáival, jól táplált, félvad macskáival.

Amikor nyolc éve összeeszkábált egy jelenetecskét két öregről, úgy kellett hozzáinterjúznia néhány gyógyszernevet. Ma már csak rápillant egy nachtkaszlira, és tudja, mi az újság.

Sokszor örült megnyert csatáknak.

Döntött, ami nem szokása amúgy.

Sokszor várta takarított szobával, friss ágyneművel, rántott hússal, levessel a kórházból megtérőt. Végigcsinált egy csomó utolsó karácsonyt.

Nagyon sok mindenből csinált utolsót.

Megérte jó emberek előkerülését, megértette jó emberek elmenekülését.

De közben mind többször gondolta: mi lesz utána.

Ült az ágy mellett, nézte a szivárgó sebet, a haragos, megbocsátó, mindvégig méltó arcot, és arra gondolt, hogy lesz még egy szoba, össze lehet nyitni a másikkal. Utána. Kinézett a kórterem ablakán, nézte a fákat és még inkább gondolt arra, hogy vele mi lesz, vele, aki még él, de meghal nemsokára, vele mi lesz? Utána. Hogy kell majd vele bánni? Hogy kell majd menni tovább? Vele. Utána.

Vágta a zsemlét, keresztbe, mert úgy jó harapni, kente vajjal, tett rá parizerkatonát, nézte a szelíd szemet — jó kis szeme volt mindegyiknek, jó, mindvégig, utána is Pók Dezsőre szegeződő szeme — és arra gondolt, hogy mi lesz azzal a rengeteg papírral, tervrajzzal, limlommal, ceruzával, tustollal, rajzasztallal, képeslappal, fával. Utána.

Letörölte a végigvágott, állati módon épp csak összefércelt hátat, és arra gondolt, hogy el kell majd mennie Algériába is. Utána. Meg kell majd tanulnia tarte-ot sütni utána. A szekretert az asztala mellé kell tennie utána.

Aztán temetett Pók Dezső, és nem volt utána. Kellett csinálni tovább.

Ült az ágy mellett, nézte a szivárgó sebet, a mindvégig szigorú, kicsit haragos, mindvégig töretlen tekintetet, és arra gondolt, hogy lesz még egy szoba. Össze lehet majd nyitni a másikkal. Utána. Meg kell majd tanulni egy csomó darabot. Utána. El kell menni Ceska Lipába. Utána. És meg kell majd tanulni utána is élni vele, velük, elviselni súlyukat, szavukat, tekintetüket.

Aztán temetett Pók Dezső, és lett szoba, de nem lett utána. Kellett csinálni tovább.

Állt a női vécében, tartotta az ülő fejét, mert már nem tudta azt tartani más, nézett ki a kisablakon, nézte a fenyőket, és arra gondolt, hogy elmegy majd falura. Utána. Vett is házat, hogy legyen majd. Utána. Baleset történt a zuhanyzóban, szappantartó fedelével takarított Pók Dezső, és arra gondolt, hogy mit kezd majd a rengeteg orosz könyvvel? Utána. A mindvégig vezetett naplókkal? A levelek, cetlik ezreivel. A szomorú, barna szemekkel? Utána.

Költözködött Pók Dezső. Csinált helyet ápolónak. Tudta, hogy nem kell ápoló. Nem tudta. Mit tudja ő.

Sokat tanult Pók Dezső. Valamit. Semmit. Mit tudja ő.

Azt, hogy a kis dolgok a fontosak. A macskák, a fák, a vacsorák. Persze tudta ezt azelőtt is. Most valahogy másképp tudja. Vagy nem. Mit tudja ő.

A fontos dolgok komikusak nagyon. És szánalmasak is, persze. Meg veszélyesek is.

Sokat hibázott Pók Dezső.

Nem ért haza időben.

Egyik rákost a másikra bízta.

Kénytelen-kelletlen kegyetlen is volt. Néha. Mindig. Mit tudja ő.

Nem figyelt. Figyelt, de nem eléggé. Nem jól figyelt. Mit tudja ő.

Élni akart a halál alatt is. Megpróbált már közben is lenni utána.

Elmászkált, örvendett, szeretett.

Csak focizni nem tudott járni el. Gondolta is, hogy elmegy majd. Utána.

Merthogy legyöngült azért.

Utána van Pók Dezső.

Tíz órája utána.

A zacskót, hálóinggel, fogkefével, pohárral, tükörrel a kukába dobta. A cigiket elvitte az anyós.

Ballagott Pók Dezső lefelé. Ballagott megint. Mint nyolcszázszor-ezerszer az elmúlt hat évben. Nem múló hat évben. Kocsma teraszára utoljára ült.

Utána van Pók Dezső.

Megy majd temetni.

Aztán megy még egyszer temetni.

Nem érti, hogy most mi van. Bóklászik romról romra. Cipeli a holtakat. Nem emlékszik semmire. Semmit nem felejt.

Azt elképzelni sem tudja, ami megtörtént vele.

Falura megy. Pesten marad. Mit tudja ő.

Rendezi sorait.

Élni fog, mert azt szeret.

Egy darabig most nem ír.

Bächer Iván