Út

Kettő Péter magántanár öt körül indul legtöbbször.

Van úgy, hogy fél hatkor, hatkor, ritkábban fölkerekedik már öt előtt, mindegy, bármikor is indul, villamosra száll.

Előadódik, hogy taxira. De az nem jó. Taxival az ötös kapuig viteti magát fel, és az nem jó, az nem az igazi.

Taxiba csak akkor száll, ha pénze van, ha nincsen dugó a Körúton, és ha siet.

De különben villamossal szeret, mert villamossal szokott menni Kettő.

Bevásárol előbb. Vesz két dobozos tonikot, két banánt és egy gyümölcsrizst. Mindig ezt veszi Kettő. Ha kap, akkor kék dobozos magyar gyümölcsrizst, mert az a jobb, ha nincs akkor tarka dobozos külhonit, mert jó az is. Ezeket teszi táskájába a tiszta hálóingek, bugyik és pelenkák mellé.

A Moszkva téren átszáll. Ötvenhatosra. Néha tizennyolcasra. De arra ritkán. Többször is előfordult, hogy átvágott a tér túloldalára a tizennyolcashoz, az nem jött persze, visszanézett, és épp akkor indult el az ötvenhatos odaát. Persze. Legjobb maradni az ötvenhatosnál, és nem tekintgetni sehová.

A Fogasnál száll le. Mindig a Fogasnál. Majdnem mindig. Itt szeret, mert itt szokott leszállni. Hosszú-hosszú éveken át majd mindennap itt szállt le. Itt kellett leszállnia.

Később is itt szállt le. Akkor is, amikor már nem itt kellett volna leszállnia. Hanem a következőnél.

Kettő a Fogasnál szállt le, és a Fogasnál száll le ma is.

Leszáll. Elengedi a villamost. Körülnéz. Átkel a síneken. Elmegy a sörözőig. A hátsó ajtón beszól. Leül a teraszra.

Kisfröccsöt kap. Vörös kisfröccsöt. Az itt jó. Huszonöt forint. Nem kevés, de nem is sok. Kettő mindig harmincat ad.

Ül Kettő a teraszon. Kezében a kisfröccs. Nézi szemben a lépcsőt. A Fasor túloldalán. A szálló tövében.

Ezt a lépcsőt sokat nézte.

Nem egészen innen ugyan. Ez a terasz pár éve nyílt. Azelőtt a házikóban szolárium, majd borozó üzemelt. Odébb ült azelőtt Kettő, az újságos utáni kicsiny presszó ablakánál. Onnan nézett a lépcső felé. Nézte gyakran állva is, mintha villamosra várna.

Nézte a lépcsőt, amelyet kettő óra után gyerekek színes áradata lepett el, zúdulva fasorra, zebrára, megállóhoz, szerte a városba szét.

Sokat nézte egykor a lépcsőt ellepő gyereksereget a magántanár, leste mikor bukkan föl egy hosszú, csillogó, éjfekete haj, piros ruha, nagy barna szem, mosoly és erő, féktelen.

Most az üres lépcsőt nézi Kettő. Megissza a kisfröccsöt. Fizet. A gesztenyefák alatt megy tovább.

Egy megállót megy Kettő.

Bekukkant a következő megállóban lévő bodegába is. Be nem tér. Csak szombaton, csak vasárnap. Akkor a Fogasnál lévő söröző zárva tart.

Fölkaptat a kaptatón.

A főbejáraton megy be. Szórakozottan pillant a porta ajtajának tövébe. Keresi az őrmacskát.

A kórháznak hosszú éveken át őrmacskája volt. Hatalmas, fekete-fehér, öreg, méla kandúr. A kapuban ült mindig, és vigyázott a rendre.

Pár hónapja eltűnt. Nem őrzi a kórházat most már senki sem.

Szemben hatalmas platánfa. Törzsét folyondár borítja. Mögötte a sebészet. A lépcsőházban jobbra a telefon, a kapun túl a porta balra. Szemben a műtő. A folyosón jobbra-balra két hatalmas kórterem. A bal oldali szélső ablaka csenevész hársfa lombjaira néz.

Fáradtak itt a fák.

Hat évvel előbb szörnyű zaj volt az ablak alatt. Csinálták a fűtést.

Egy sebész arcát látja mindig itt Kettő. Egy sebészét, aki operált. Kijött a műtőből, és mondta: „A csatát nyertük meg csupán”. Leült az ágy szélére és nézett, és a betegek elbőgték magukat. Aztán a sebész előrement.

Fájdalommal van kirakva a kórház minden szeglete.

Menni kell tovább.

Az újságos előtt elhaladva jobbra fordul Kettő.

A kanyarban óriás fenyőfán, ilyenkor szeptemberben is, színes lámpafüzért lenget a szél. Nem érdemes leszedni arra a kis időre, két karácsony között.

Ilyenkor nincsen, szamóca sem.

Macska van rengeteg.

Pillantást vet Kettő az egyes bel középső kapujára is. Most nem ücsörög senki a négy piros széken. A székek mögött a vörös téglafalon kopott üzenetek százai őrzik rég porladt betegek keze nyomát.

A legrégibb beírás odafönn van, az első emeleten, a női zuhanyozó kicsiny erkélyének falába vésve.

1901-es.

Fáj az egyes bel a magántanárnak. Nagyon hiányzik egy orvos belőle.

A hátsó kislépcső ajtaját nyitja Kettő lakáskulcsa. A falépcső épp úgy dobog, mint Wekerlén Scheck Jóskáék vagy a Stigliczék házában a lépcső.

Menni kell tovább.

A betegekkel, látogatókkal teli úton Kettő Péter egy szembejövő fiatalemberre figyel föl, aki mindkét kezében egy-egy nagy pakkot cipel. A szemüveges fiú arcára néz a tanár, és bólint: „Igen, ez már viszi a pakkot. Megszólalt reggel vagy inkább hajnalban a telefon, reggel bejött, intézte a dolgokat, elment, bedobott egy felest, visszajött délután, és most viszi a pakkot, hálóingeket, szemüveget, eszcájgot, tányért, poharat.”

Menni kell tovább.

Jobbra néz, a parkolóban piros Dácia áll. Viola az ügyeletes.

Az ortopéd sebészet mellett haladva keserű lesz Kettő. Ezt az osztályt gyűlöli.

Menni kell tovább.

Balra a gépház, a kazán, a műhelyek. Jobbra, a négyes bellel szemben a proszektúra. Ajtaján nagy tábla tudatja: „Félfogadás 2-4-ig”.

Az út mellett cipészműhely.

Jobbra megy föl, a gyerekosztály felé, a meredeken lejtő kocsiúton.

A szökőkútnál megnézi az autókat,

BMW persze nincs már, pedig kéne beszélni a proffal. Samara van. Virágh doktor itt tartja. Innen talán nem lopják el.

Jobbra, a műhelyek kerítése előtt két hatalmas fenyőfa: egy fekete, egy ezüst. Tetejüket nézi Kettő pár perc múlva a női vécé rácsos ablakából.

Belép a nagykapun. Fölmegy a márványlépcsőn, fordul balra. Végigmegy a folyosón, amely hatszögletű, vöröses kövekkel van kirakva. „Kletka.” Ezt meg kellett tanulnia, amikor még ki lehetett jönni dohányozni.

Az ajtón átlép Kettő a másik lépcsőházba. Jobbra fordul; akár a gép. Újabb ajtón benyit, köszöngetve végigmegy a folyosón. Belép a kórterembe. Elvégzi, amit kell.

Visszafelé, a közelebb eső oldallépcsőn megy le.

Odalenn a padon, amelyen nemrégiben még sokat lehetett ülni, fekete macska fekszik.

Ez a macska öklömnyi volt tavasszal. Zabálta a parizert.

Az EEG épülete előtt Kalausz doktor áll, térdig feltűrt fehér nadrágban, strandpapucsban, mint valami pápaszemes, kopaszodó kertészlány, és egy slaggal locsolja a bokrokat.

Kedves mosollyal int.

A hosszú, fedett folyosón megy vissza Kettő. Nagy a csend. Esteledik. Majdnem olyan, mint éjszaka. Sejtelmes az éji kórház. Néptelen és mégis teli van. Macskával, kóbor lelkekkel, élettel és mással, az épületekből, ablakokból, csövekből, bokrokból, pincéből, padlásból, égből és föld alól a csendbe szűrendő folytonos zúgással, zörgéssel, zizegéssel.

Mégis roppant már a csönd.

A nagy főkaput már bezárták. Fél nyolc van. Igyekszik Kettő Péter. Nyolckor zár a söröző. De még az éjjel-nappal nyitva tartó zöldségesnél vesz egy palack bort és egy csokit. Milkát. Beteszi a táskába. A piszkos hálóingek mellé. Idejében odaér. Le is ülhet a teraszon. Pedig a kislány szedi össze már a műanyag asztalokat, székeket. Az ő asztala maradhat.

Ül egy kicsit a tanár. Kezében a vörös fröccs. Nézi szemközt a lépcsőt.

Alig látszik valami. Néptelen úgyis a lépcső. Csak gyereksereg, fekete haj, vörös ruha van rajta persze.

De ezt Kettő megszokta már.

Menni kell tovább.

Besötétedik egészen. Ősz van, este van.

Kér még egy kisfröccsöt. Azt már állva issza meg. Nem néz többé a lépcső felé.

„Kell venni cementet… És a villanyszerelő is több lesz tízezernél, több lesz biztosan, a fene egye meg…” gondolja.

Fizet.

Fölszáll.

Megy tovább.

Bächer Iván