Járdaszélen

Elmentem Kenderesre.

Csak úgy.

Barátom mondta, három dolgot nézzek: mivel mennek a magánemberek, ott lesznek-e a skinhaedek, és lesz-e rajtuk és a kiscserkészeken kívül más fiatal.

Gondoltam, hogy ezért elmenni kár. A három bugyuta kérdésre minden magyar tudja a választ. Mint ahogy azt is tudja minden magyar, hogy ez a temetés legföljebb pár családtagnak, néhány öreg kenderesinek és pár ezer vérbeli, becsületes, hűséges horthystának kegyeleti aktus.

A többinek napi politika.

És hogy ez a többi mit akar jelezni, azt is tudja mindenki már. Az urak már újat nem tudnak mondani.

Alighogy indultam, igazolódott a feltevés.

Még Pesten belebotlottam a magánurakba. Magánvendéglátósba, magánkórboncnokba, magánügyvédbe, magánstatisztikusba, magánigazságtevőbe, magánközgazdászba, és a többibe.

Egy hatalmas, neogót, tornyos, kupolás, Duna-parti magánépület tövében gyülekeztek hajnali háromnegyed kilenckor magáncsaládtagjaikkal, magánmercedeszekkel, magánsofőrökkel, magánsmasszerekkel.

A sofőröknek egy magánfelvezető magáneligazítást is tartott, aztán elindult a magánkonvoj Kenderes felé.

Mit tetszettek várni? Kenderes messze van. Pesttől legalábbis. Ráadásul a 4-es úton nagyon. De ha mégis odaér az ember, láthatja, hogy Kenderes csinos nagyközség, amúgy. Mondják, hogy azelőtt is az volt, ez talán köszönhető a családnak, amelynek tagjai kedvesek, gondosak és emberközeliek voltak itt. Most is az, majd hatezer lélekkel, szép református templommal, kastélyokkal, kúriákkal, vasútállomással, derék, szorgos polgárokkal, művházzal, benne négy biliárdasztallal. Hónapokon át készültek az eseményre, ha lehet, még szebb lett Kenderes, kitakarították az udvarokat, begyöpesítették a tereket, kiszedték a gazt, ötvenért adták a szendvicset, húszért a kólát, volt sok különvécé, sok külön csap, minden.

Rend volt.

Az ember a tarlón és a focipályán — edzőn — parkolhatott, százasért. (A magánembereknek valahol másutt jutott hely, ők nem tudom mennyit fizettek.)

Rengeteg eligazító igazított, rengeteg árus árult, rengeteg rendre vigyázó vigyázott a rendre.

Rendben is volt minden.

Nem történt semmi különös.

Minden úgy volt, ahogy lennie kellett.

Ott voltak a skinhaedek, ott a pofoszosok, kiscserkészek, rohamsisakosok és öreg hadfiak.

Nagyon sokan nem voltak ott, viszont.

Természetesen az elsők között helyeztetett el koszorúja a miniszterelnök úrnak, aki családtagjai által képviseltette magát, és természetesen nem küldtek koszorút, azok a száz- és százezrek, akik nem vagy nem eléggé rendelkeznek családtagokkal — részben a kormányzó úr, mondjuk így, politikai korlátainak köszönhetően.

Természetesen volt minden mennyiségben Nagymagyarország, volt rovásírás, volt sortűz a HM előtt, volt Pesti Hírlap, Riadó, Hordót a sajtónak, Gosztonyi Péter, mert az mindig van mindenütt, természetesen volt szoboravatás, emléklapok, emlékérmek, voltak a legkülönbözőbb belépők, kártyák és cetlik, volt hihetetlenül sok rendező, voltak persze vitézek, úri hölgyek, tengerészek, még bányász is volt, éppen egy.

Nyugalom volt, hál’ istennek természetesen, nagy visszafogottság.

A szertartás rendben lezajlott, csak a taps volt furcsa egy kicsit, de hát istenem, ez csak bizonyos értelemben volt temetés, igazánból ez kezdet, kezdemény, próbálkozás volt, másrészről és legföljebb pont az i-re.

A gyönyörűen rendbehozott Horthy-kúriával átellenben, a járda betonjában felirat tudatta: „Készítette a Mező Imre szocialista brigád és a GAMESZ: 3 fő. 1983.”

Derék kenderesiek hónapokig ügyködtek, pucoltak, takarítottak. Ezt csak elnézték.

Lehet persze, hogy nem véletlenül. Lehet, hogy tudták, érezték, hogy a múltat nem lehet végképp eltörölni. Az nem arra való. Hiszen erre figyelmeztet ez a szertartás is.

A járda egyébként elég rossz, hepehupás, töredezett.

De ott van.

Szemben a kastéllyal, kicsit balfele.

Bächer Iván