Bodnár tanár úr

Kollégám volt, sőt főnököm, munkaközösség-vezetőm.

A magas, egyenes tartású, gombszemű, mindig zakóban, nyakkendőben járó, mindig vasalt köpenyben tanító emberből első látásra kitetszett a katonamúlt.

Hangosan köszönt, ha belépett, harsányan, ha távozott.

Az erőt tisztelte szerfölött.

Megvetette a gyöngéket, betegeket, tutyimutyikat, kripliket.

Lenézte az elkésőket, hiányzókat, mulasztókat, pontatlanokat, lomposokat, lassúakat és más pápaszemeseket.

Nemigen állt szóba kolléganőkkel, akik betelefonáltak, hogy beteg a gyerek, úgymond.

Gúnyos megjegyzésekkel illette a tüsi hajú lányokat, a lófarkas fiúkat, a nadrágban katedrára merészkedő tanárnőket, a gyerekek elé feltűrt ingujjban kiálló kollégákat.

Sokat látott és sokat szenvedett.

Szülőföldjén, Kassán tanult, a piaristáknál.

Egy-egy tanáribéli iddogálás alkalmával szívesen mesélt a nagy múltú rend nevelési gyakorlatáról, amelynek szerves része volt, példának okáért, a fiatalok szisztematikus szomjaztatása. A vaskos falak között három napra elzárták a csapokat. Szokják a gyerekek, hogy az élet nehéz, kegyetlen, benne mindenért harcolni kell.

Édesapja jelentős szerepet játszott a felvidéki politikai életben is, Bodnár tanár úr, gyermekkorából személyesen és jól ismerte Esterházy Jánost.

Amikor annak jött ideje, a 2. magyar hadsereg katonája lett. A katonaerkölcs munkált benne mindig: a vagányságot büntette ugyan, de titkon becsülte, a nyílt lázadást nem tűrte el.

Ott volt a Donnál.

A kiadós hadifogság alatt a leendő földrajz-történelem szakos tanár alaposan megismerkedhetett a Szovjetunió tájaival és népeivel.

Aznap ért haza, amikor halálosan beteg édesanyját teherautóra tették.

Bodnár tanár úr akkor is beszélt a kassai kormányprogramról, amikor az még nem volt tananyag minálunk.

Végigtanította a most éppen átkos negyven évet.

Sok rosszat is meséltek róla, különösen abból az időből, amikor ereje teljében volt — ne feledjük: a Horthy- és a Rákosi-korszak pedagógiai elvei és gyakorlata között egyátalán nem tátongott feneketlen szakadék! —, de bizonyos karakánságot senki sem vitatott tőle el.

Az ő osztályának termében mindig Rákóczi képe lógott a katedrával szemközti falon.

Trianont mindig több órán keresztül, a diktátum eredeti szövegét lobogtatva, citálva, dühvel vette át.

Annak magam voltam tanúja — nyolcvankettőben —, amikor valami továbbképzés alkalmával a Horváth Mihály téren nekiugrott szegény Juhász Gyulának Jalta miatt.

Nem volt félős ember, de elvárta, hogy tőle féljenek.

Mindig egy-két perc késéssel lépett a terembe. A naplót széles mozdulattal az asztalra csapta. Megállt elöl peckesen.

Egy pisszenés nem hallott ilyenkor soha. (Velem eleinte megesett, hogy bementem, és magam sem vettem észre, hogy benn vagyok.)

A jelentést harsányan köszönte, leült, beírt, aztán, ahogy az klasszikusan írva van, lassan, mélázva kezdett lapozni.

Mikor már a falakra kristályosodott a rettegés, fölállt, zsebéből cetlit vett elő, böngészte kissé, majd elkiáltotta magát:

— No, Sályi!

Nem variált, nem kísérletezgetett. Feleltetett és beszélt.

Mint minden jó tanár, igazi ripacs volt. Elementáris meggyőző erővel tudta mondani a semmit is.

Igazán Rákóczit tanította jól és mindazt, amit átélt. Lenyűgözően berregett mindenféle repülőtípusban. Karját széttárta hozzá, billegett jobbra-balra, szinte fölemelkedett az osztály légterébe.

Dolgozatot legendásan íratott. Nála nem volt puskázás soha. Egymásnak háttal fordította a padtársakat, A csoport, B csoport és kész. Ha gyanút fogott, elvette a papírt. Nem volt vita soha. Legföljebb tévedett. Ebből soha nem csinált gondot. Nem vívódott, nem tökölt.

Az „idegen” tárgyakat elvette, óra végén elvarázsolta, és csak év végén varázsolta vissza.

Csík Csabának is elvette a zsebszámológépét. Óra végén, de még a varázsolás előtt, Csaba kiment, udvariasan odaszólt: „Bocsánat, tanár úr, de ez az enyém!”, és elvette az asztalról a kalkulátort.

Emil nem kiabált, nem pörölt, bement az igazgatói irodába, és közölte, hogy ő többé a lábát olyan terembe nem teszi, amelyben csak egy Csík Csaba is van. Át kellett menteni a gyereket a B-be.

Velem eleinte kutya komisz volt. A hülyeségről azt gondolta, gyöngeség. Azt pedig, mondom, rühellte.

Fúrt, ahol tudott. Elmondott mindennek, különös előszeretettel a gyerekek előtt.

Aztán lassan megenyhült.

Bejött órámra, mondta, rossz volt, de tíz év múlva jó lesz.

A hölgyekhez való jó viszonyt, a permanens, udvarias udvarlást alapvető férfikötelességnek tartotta.

Begyűjtöttem lassan pár jó pontot talán.

Pár év után nem bántottuk egymást, majdhogynem jóba lettünk.

Neki a ropp hirtelen jött.

Igaz, hogy a végén, de egyszerre és nagy adagban kapta, amit másnak hosszabb időre elnyújtva porcióz a sors.

Percnyi pontossággal nyugdíjba zavarták.

Az értekezleten egy mondattal búcsúzott: „Nem kívánom ezt az érzést senkinek.”

Osztályait még vihette tovább.

Ám előbb lányára támadt az átkozott kór, aztán ő került a kés alá.

Visszajött még.

A katedra előtt esett össze.

Többet a tanáriba nem tette be a lábát.

Néha egy-egy Lajos- vagy Zoltán-napon beosont az alagsori, kicsinyke énekszertárba, ahol öreg kollégáival és néhányunkkal ivott egy pohárral.

Az erős ember csupa panasz volt.

Tétlenségre kárhoztatták, hivatalban megalázták, kevés lett a pénze, kórházazott, temetett.

Pár hónappal az érettségi előtt vettem át utolsó osztályát.

Az előkészítő az alagsorban volt. Egy ajtó mögül lopva lépett elém, sápadtan, soványan: „Engedd meg, kérlek, hadd készítsem fel őket, nem bírom ki tanítás nélkül…”

Amíg otthon volt, tanítványai mindvégig látogatták.

Bächer Iván