Jegy

Bánat Béla belgyógyásznak elromlott a kocsija.

Bánat Béla negyvenhárom éves volt ekkor, nős, két gyermek atyja.

Villamosra szállt hát.

A hatosra.

A Jászaira ment ki, mert a Hegedűs Gyula utcában lakott. Gondolkozott, hogy a Marx térre menjen, de aztán a Jászaira ment.

A Körút páros oldalán gyalogolt egészen a Pozsonyiig. Ott lement az aluljáróba. Mehetett volna a Néphadsereg utcánál lévő zebrán is át, de az nem jutott eszébe. Bánat Béla régen járt itt gyalog.

Odalenn megállt.

Eszébe jutott, hogy nincs jegye.

Spekulált, vegyen, ne vegyen.

Azt mondta magának a Bánat, pontosabban nem is a Bánat maga, hanem őbenne egy rekedtes, ám meleg férfi — hang.

— Helyettes főorvos vagy, adjunktus, nem csinálhatsz egy jegyből ügyet. Orvos vagy. Doktor. Nem ez a dolgod. Ez nem ügy. Veszel egy jegyet, fölszállsz a villamosra és gyógyítasz… legalábbis megpróbálod…

Kedves, atyai professzorának hangja volt. Ez a hang naponta százszor, ezerszer fölszólalt a belgyógyászban.

De ekkor megreccsent Bánatban, egy borízű férfihang is, egy imádva rettegett atyai bariton.

— Egy frászt veszel te, Bécikém, nem jegyet!

Állatorvos volt az öreg, megyeszerte híres mulatós, a lovat ököllel altató, bűbájos ember. Nő, állat ellent nem állt neki soha.

— Édes fiam — sóhajtott föl Bánatban ekkor egy meleg női hang. — Vannak az életben bizonyos szabályok, melyeket be kell tartani. Mi lenne, ha senki sem venne jegyet… Különben is, — ezt apád nem érti, de — minekünk különösen fontos, hogy a szabályokat betartsuk…

— Az! — kiáltott fel ekkor az orvosban egy após. — Az! Ez aztán nagyon jól bejött. Az istenit! Ez egy család! Ennyi hülye, ennyi állat! Hát nem! Nem! Nem! Ezeknek az én lányom férje ne vegyen jegyet!

— No-no, papa — szólalt meg ekkor egy apa újra odabenn. — Én sem szeretem ezeket. De ezeket mégiscsak választották. Választottuk, papa.

— Én ugyan nem!

— De igen, papa. De igen. Tinálatok volt érvényben a többségi elv. Csak elfelejtettétek gyakorolni negyven éven át. Papa. Ha már itt tartunk, akkor inkább most vegyen a gyerek jegyet, mint öt évvel ezelőtt a tieidnek.

— Ne kezdjétek már megint — sóhajtott a meleg hang.

— Méltósággal csinálj mindent, fiam, méltósággal. A mi dolgunk a gyógyítás.

Ekkor felködlött Bánatban Benedek bácsi mosolyogós arca. Benedek bácsi az orvos anyai nagybátyja volt. Kedves, nagyon csöndes, kopaszodó ember. Soha nem szólt egy árva szót sem. Most is csak nézett és hallgatott.

Bezzeg a többi mondta:

— Pofán verni ezt is, azt is! Te egy Bánat kölyök vagy, fiam. Erős, okos, szép. Fügyülni mindenkire, fiam. Te — te vagy. Csak magadért felelsz! Saját törvényeid vannak! Férfi vagy! Mész előre a magad útján. Csak nem fogsz lyukasztgatni közben… Na még egy pohárral…

— Nekünk másképp kéne, gyerekek… Nekünk legalább össze kéne tartani…

— Mi az, hogy az én időmben… de ha már itt tartunk… az én időmben egy forint volt a jegy. Kedves bátyám. Most pedig huszonöt, kedves bátyám.

És mi változott, kedves bátyám? Jobb lett a villamos, kedves bátyám? Gyorsabban megy talán, kevésbé zsúfolt talán, kedves bátyám? Utaztál te villamoson mostanában, kedves bátyám? Kedves bátyám, mióta a tieidet…

— Kikérem magamnak!

— Megválasztották, -tuk, ahogy akarod, azóta a villamos zsúfoltabb lett, mocskosabb lett, ritkábban jár, több benne a koldus, több benne a kurva, és gyakrabban verik benne az embert agyon! És mindez huszonötször annyiért! Ennyi a változás, kedves bátyám!

— Mert mindent tönkretettetek…

— Gyerekek, gyerekek, nem kéne már megint.

— Kuss legyen!

— Elegem van!

— És elvitték a porszívót is…

Csak Benedek bácsi állt Bánatban, hátul és mosolygott és hallgatott.

Közben az orvos fölszállt a hatosra.

Jegy nélkül, persze.

Középre állt, a forgóra, egy vékony, szemüveges, szőke kislány mellé A kislány gondosan lyukasztott.

A Keleti Károly utcánál szállt föl az ellenőr. Kettő. Kettő hatalmas.

— Rohadjanak meg!

— Megmondtam én, hogy ez lesz a vége, megmondtam én, ha ilyenhez mész…!

— De a porszívót azt elvittétek bezzeg!

— Mindig minket ver az isten, hiába minden… Ez már a mi sorsunk.

— Pofájukba versz egy ezrest!

— Gyerekek, gyerekek, legalább most ne veszekedjetek, amikor nyakunkon a baj…

— Jaj, istenem, édes fiam, látod, látod, látod, látod…

— Adsz nekik kétszáz forintot, és el van boronálva.

— Azt mondod, hogy van bérleted, pereljenek csak a szerencsétlenek.

— Lerúgod őket.

És ekkor fölködlött hátul Benedek bácsi odabenn.

Bánat Béla belgyógyász, negyvenöt éves, nős, két gyermek apja, rezzenéstelen arccal állt a peronon, amikor mellé lépett a két ellenőr.

Két fiatal, rosszarcú gorilla.

— Jegyeket, bérleteket kérjük szépen ellenőrzésre felmutatni!

Bánat Béla nem nézett rájuk. Résnyire szűkült tekintete a villamos ablakán át szegeződött a semmire.

Fogai között sziszegte, halkan, mint a vész.

— Minden feltűnés nélkül menjenek tovább!

A két ellenőr a kislányhoz fordult, aki vékony volt, szőke és szemüveges.

Bächer Iván