Hol vannak itt államférfiak?

Panaszkodó nemzet vagyunk. Szívesen panaszkodunk arra is, hogy be vagyunk a nyelvünkbe zárva. Vannak ugyan Európában nyelvrokonaink, és bizonyítható ez a rokonság strukturális sajátosságokkal, sőt, közös gyökerű szavak sokaságával is, ám ezekből a gyökerekből meglehetősen nehéz a mai szóalakokra ráismerni. Közös a gyökér, különbözik a virág. Vagyis a finnekkel vagy észtekkel sem értjük meg egymást, nemhogy a többi európai néppel.

Elképzelni sem tudjuk valóban, mennyire mást jelenthet az anyanyelv az indoeurópaiak számára, akik lépten-nyomon ráismernek saját szavaikra a másik nyelvben, és ezen belül is mennyire ismerős lehet szláv a szlávnak, latin a latinnak, germán a germánnak. Mi magyarok még arra is rácsodálkozunk, hogy a moldvai csángók egy olykor nehezebben érthető, archaikus nyelvet beszélnek hozzánk képest, miközben a románok villámgyorsan illeszkednek be az olasz, spanyol vagy francia nyelv világába, és rövid idő múlva már folyékonyan beszélnek ezeken a nyelveken. Sejtésem szerint így lehetnek egymás nyelvével a bolgárok, szerbek, csehek, szlovákok, lengyelek, ukránok vagy oroszok is, ami persze nem akadálya annak, hogy öldöklő háborúban próbálják most az oroszok leigázni azt a népet, amelynek nyelvét részben már eleve megértik, a többit pedig viszonylag hamar megtanulják. A németeknek meg sok esetben egy-egy dialektus az anyanyelvük, és a közös német irodalmi nyelvet külön el kell sajátítaniuk.

Ehhez képest nálunk dialektusok sincsenek, a csángó sem az. Némi kiejtésbeli különbséggel a dunaszerdahelyi vagy szabadkai magyar ugyanazt a nyelvet beszéli, mint a csíkszeredai. Így aztán mintha jól meg is lennénk magunkban, nem nagyon próbálunk kitörni ebből az egyébként valóban csodálatos grammatikai építményből, a legfinomabb árnyalatok érzékeltetésére is alkalmas magyar nyelvből. Inkább lefordítjuk, amit lehet. Arany János óta legnagyobbjaink fáradhatatlanul tolmácsolják a világirodalom remekeit, manapság pedig a külföldi filmeknek mind magyar hangjuk van, kiváló színészek dolgoznak a szinkronizálásukon. Akkor meg minek, kérdezhetné valaki. Hogy láthassuk mások szemével is a világot! Hogy kínáljunk alternatívát is a magyaroknak! A románok például máig nem szinkronizálják a filmeket, hanem feliratozzák, ami nyilván könnyebb, de hozzávetőlegesebb módszer, viszont így számos idegen nyelvvel otthonos viszonyba kerülnek már a gyermekek is.

Bevallom, annak idején az iskolában egyáltalán nem lelkesedtem a román nyelvért, de annak ellenére, hogy magyar iskolába jártam, kötelezően meg kellett tanulnunk románul. Utólag derült ki, ez nemcsak abban segített, hogy a román közéletben eligazodjam, és még azelőtt ízelítőt kapjak egy másik nemzet kultúrájából, hanem mellékesen a francia nyelvnek is előszobája volt számomra a román.

Mindaddig, amíg nincs összehasonlítási lehetőséged, a magyar identitást a sors áldásának vagy csapásának fogod tekinteni, utána viszont már saját döntésedként vállalhatod, és ez óriási különbség. Bezártságunkat megszüntetni csak így lehet, és mostanában, amikor Erdélyben megint nem szívesen tanulják a románt, sőt, fölöslegesnek tartják sokan, arra is rá kell jönnöm, hogy aki mindig csak egy ablakon néz ki a világra, könnyebben becsapható, mert nincs módja összevetni a különböző forrásokból származó információkat.

Hökkenten tapasztalom, hogy milyen nagy a szakadék a romániai román és magyar közvélekedés között olyan kapitális kérdésekben, mint az Európai Unió megítélése vagy az orosz-ukrán háború értelmezése. Nyilván sok oka van ennek, de talán a legfontosabb: az eltérő tájékozódás és tájékoztatás. Miközben körülöttünk tele az éter a vélemények sokaságával, a magyar nyelvű média, tisztelet a kivételnek, ugyanazokat a válogatott rémhíreket sulykolja a rádióhallgatók, tévénézők és internetezők fejébe. Az erdélyi magyarokéba is. Szinte egyáltalán nincs választási lehetőség. Ilyenkor bizonyosodik be, hogy igaza volt a hajdani viccnek, még a GPS előtti időkből: kaszál a székely bácsi a fiával a mezőn, feltűnik az országúton egy nyugati rendszámú autó, megáll mellettük, és kiszáll egy elegáns úriember: parlez-vous français? Rázzák a fejüket. English? Ugyanaz. Deutsch? Fejrázás megint. Dühösen visszaül az autóba, és elhajt. Megjegyzi a fiú az apjának: látja-e, édesapám, mondtam, hogy nyelveket kellett volna tanulnunk. Megvonja a vállát az öreg: ő tanult, és mit ért vele?

Persze nemcsak más népekkel, hanem egymással sem úgy kommunikálunk, ahogy kellene. Ugyanazt a nyelvet beszélik az erdélyi, vajdasági vagy felvidéki magyarok, de egymásra alig figyelünk, inkább csak Budapestre. Irodalomtörténész barátom írta a minap, mennyire egyetért azzal, amit a Trianon utáni kényszerű erdélyi ideológiáról, a transzilvanizmusról mondtam egy tévébeszélgetésben, de arra is utalnom kellett volna, hogy ezzel egyidejűleg a szerbiai vagy szlovákiai magyar közéletben is hasonlóképpen sajátos ideológiákat dolgoztak ki az ottani értelmiségiek. Igazat adtam neki. Hiszen miközben folyton az egyoldalú kommunikációt nehezményezem, beismerem, én is csak mostanában töprengtem el azon, mit jelenthetett Szlovákia politikai életében egy olyan európai gondolkodású államfő, amilyennek a híradásokból Zuzana Čaputovát megismerhettük.

Két nehéz döntéssel is felhívta magára nemrég a figyelmet. A mi figyelmünket is. Nekünk is fontos, hogy míg körülöttünk erősödnek a nacionalista mozgalmak, az elnök asszony egy magyar szakembert bízott meg kormányalakítással Pozsonyban. Tudom, nem az ottani magyar szervezeteket képviseli az új miniszterelnök, de olyan értelmiségi mégis, aki egy pillanatig sem tagadta meg magyar identitását. De hiszen Romániának már kilenc éve német nemzetiségű elnöke van, mondhatná valaki, és ő sem tagadta meg németségét. Valóban nem, ám ha nagy ritkán megszólal, mindig csak a románokat szólítja meg: kedves románok. Másrészt pedig legutóbb éppen a magyar érdekvédelmi szervezetnek a kormánykoalícióból való kilépésekor – vagy kitaszításakor? – tapasztalhattuk, hogy erről gyakorlatilag nem volt véleménye. Legalábbis nyilvánosan. Azt sem mondta, hogy ellenzi, azt sem, hogy egyetért a kilépéssel. Azoknak a kilépésével, akik a megválasztásakor rászavaztak. Valószínűleg megkönnyebbült, akárcsak más romániai politikusok, hogy nem kell az RMDSZ-szel együtt kormányozni. El tudom képzelni az olcsó okoskodást, hogy nem jó a jövő évi választások előtt együttműködni a magyar kormányhoz túl közelálló magyarokkal. Pedig éppen ennek az ellenkezője lenne államférfiakhoz méltó konklúzió: aki Bukarestben eredményt tud felmutatni, nem fogja máshol keresni a politikai boldogulását.

Csak találgatok természetesen, mert nem tudhatom, valójában ki mit gondolt ebben a történetben. Meg aztán most veszem észre, hogy államférfiakról beszélek. Hol vannak itt államférfiak abban az értelemben, ahogy azt egy Churchillnek tulajdonított, de jóval előbbről, a tizenkilencedik századból, James Freeman Clarke-től származó mondás sugallja: „Egy politikus a következő választásra gondol. Egy államférfi a következő nemzedékre.” Apropó Churchill: ez az igazi nagyság, amikor nem elvesznek utólag az aranymondásaidból, hanem hozzátesznek.

Szóval egyetlen igazi államférfit látok a közelünkben: Zuzana Čaputovát. Államférfi, aki nő? Hát mégis baj van a nyelvünkkel? A nyelvekkel? Pedig őszintén szólva újabban néha még örültem is elszigeteltségünknek, mivel az indoeurópai nyelvektől eltérően a magyarban nincsenek nyelvtani nemek. Örültem, mert az egyenjogúságért folytatott küzdelem paródiájának tartom, hogy nem a társadalmat, hanem a nyelvet próbálják megreformálni egyesek, amikor a „genre” és a „sexe” fogalmát erőszakosan összekeverik. A francia elnökválasztási kampányban is nevetségesnek éreztem, ahogy Emmanuel Macron erőlködött: chères françaises, chers français. Nem folytatom, nyelvészkedtem már így is eleget, de most el kell ismernem, nyelvtani nem ide, biológiai nem oda, van egy problémánk magyarul is: micsoda az államférfi, ha nő? Ismétlem, nem sok férfiról vagy nőről tudnám ezt elmondani tájainkon, de egyről mégis. Zuzana Čaputovára gondolok, nem másra.

Vagyis egy kis nyelvreform mégsem ártana. Az angolok vagy franciák, de a románok is csak államférfiakról beszélnek, holott államférfinak lenni nem a férfiasságról szól, hanem a felelősségről. A szlovák elnök asszony másik bátor döntése, hogy miután a közvélemény-kutatások szerint még mindig az egyik legnépszerűbb politikus Szlovákiában, bejelentette, nem kíván egy második mandátumért indulni a következő választásokon. Nem tudom, „államférfiúi” döntés volt-e ez, de mindenképpen azt mutatja, hogy nem a népszerűségi mutatók szerint ítél, hanem más, bensőbb szempontjai vannak. Ami azt is bizonyítja, hogy államférfinak (vagy: nőnek) lenni egyszerűen mást jelent, mint politikusként tervezni a karrieredet.

Egy ilyen államelnököt ismertem hajdanában Romániában is: Emil Constantinescut, aki 1996-tól 2000-ig töltötte be az államfői tisztséget. Koalícióban voltunk, sokat vitáztunk, még többet egyeztettünk. Szinte naponta, sokszor éjszakába nyúlóan. Néha felemelte a hangját. Néha én is. Nagymértékben neki köszönhető, hogy történelmileg is előzménytelenül kormányra kerültünk 1996-ban. Megnyerte az elnökválasztást azon az őszön, és kellettek ehhez a mi szavazataink is. Írott megállapodásunk volt, és betartotta. Ennyi. De ettől, azt hiszem, megváltozott akkor a történelem menete. Tudta, hogy kell a magyarokkal való együttműködés az európai és euroatlanti integrációhoz, de az ország belső békéjéhez is. Mi is tudtuk. A mostani államelnököt, Klaus Johannist nem merném államférfinak nevezni, Emil Constantinescut igen. Megkért a múltkor, hogy mutassam be egy könyvét Marosvásárhelyen. Örömmel megtettem. Egyébként nem biztos, hogy magyarbarát, de nem is fontos. Egyszerűen csak a következő nemzedékre gondolt annak idején, nem pedig a következő választásra. Utólag sokan nem tartják eredményes államfőnek, mert nem sikerült a Ceaușescu-rendszer maradványait végleg felszámolni azokban az években, és ezért őt is hibáztatták. Romániában az elnöknek tényleg erős befolyása van, nem úgy, mint Magyarországon, ahol az államfő legfeljebb egy-egy Facebook-bejegyzéssel hívhatja fel magára a figyelmet. Én viszont mégis úgy vélem, hogy nálunk Emil Constantinescu volt eddig a legeredményesebb államelnök. Válságos helyzetben volt bátorsága vállalni a változást. Megváltozott akkor a román-magyar viszony is. Marosvásárhely főterén Göncz Árpáddal együtt beszélt erről 1997 tavaszán. Lehet, hogy nem volt igazi politikus, ahogy kortársai sem. Értelmiségi volt.

Sokszor kérdezzük mostanában, hogy mi az oka a közbeszéd romlásának Romániában. Vagy Magyarországon. Hát ez. Hogy volt akkoriban néhány államférfi. Tehetségesek vagy tehetségtelenek, de mind a következő nemzedékre gondoltak. Most meg van sok politikus. Tehetségesek vagy tehetségtelenek, de hadd ne próbáljam kitalálni, mire gondolnak! Emil Constantinescu optimistán kezdte a mandátumát 1996-ban, és pesszimistán fejezte be 2000-ben, amikor bejelentette, hogy nem jelölteti magát ismét. Azt mondtam el azon a bizonyos könyvbemutatón, hogy nem volt oka a pesszimizmusra, mert amit elindított, visszafordíthatatlan. Igen, hinni akarok ebben, még akkor is, ha Románia mai vezetői, az államfő és a koalíciós pártelnökök éppen szőnyeg alá söpörnék a román˗magyar viszonyt. Nem képzavar: jól látszik, hogy ők sem értik azt a kérdést, amitől bizonyos értelemben egész Európa jövője függ: miként tarthatjuk meg a magunk nemzeti vagy regionális identitását úgy, hogy közben egyre egységesebbé, egyre szolidárisabbá kellene tennünk az Európai Uniót?

Klaus Johannisék ezúttal rossz választ adtak erre a kérdésre. A magyar kormány válaszai pedig régóta rosszak. Ebben a kelet-közép-európai összevisszaságban egyedül Zuzana Čaputova tűnt államférfinak (nőnek) egy pillanatra. De ki tudja. Remélem, nem csak arról van szó, hogy a túlsó partról minden szebbnek látszik.