Tánc

Fél nyolckor ébredtem.

Éjszaka, mint hónapok óta minden éjszaka, most is riadtam többször, forgolódásra, nyögésre, mászkálásra, visszafekvésre, kétrétgörnyedésre, nyögésre.

— Mi van,

— Mi lenne? Fáj.

— Vedd be a gyógyszert…

— Bevettem… Hagyj békén… aludj! Aludtam.

Fél nyolckor ébredtem.

Mielőtt fölkeltem volna, nézegettem keveset a fényképfalat az ágyból. A fényképfal az előző este készült az íróasztalomra fölállított két ágyneműtartó doboz hátuljára.

Most, hat évvel később a két ágyneműtartó egy Tolna megyei faluban van egy kovácsműhelyben éppen, a vagy száz képből összemontírozott fényképfalat, az összeragasztott nagypapákat, szülőket, gyerekeket, tanítványokat, ebédeket, karácsonyokat és esküvőket pedig most vagdosom össze, pontosabban darabokra, hogy beférjen a dobozba.

Hogy könnyebb legyen vinni.

Mert menni kell tovább.

De azon a reggelen még nézegettem a képeket a fejem felett, alighanem el is érzékenyültem egy kicsit.

Aztán kikászálódtam az ágyból. Akkor még egy ágyban aludtunk. Magam készítette ágyban, a fényképfal alatt.

Kimentem a hallba.

Készítettem kávét, szódát, és összecsomóztam a csurig teli szemeteszsákot.

Bekukkantottam abba a szobába, amely most, hat évvel és tizenhárom műtéttel később, lakatlan lett már teljesen. Magam ugyan átcihelődtem, de éppen hogy csak vagyok benne. Akkor volt a szobában zongora, volt benne rajzasztal, a rajzasztalnál vonalzók, skiccek, pauszok, tustollak, macskák között ültek és rajzoltak.

Az ágyban aludt.

Reggel nyolc óra volt.

Fél kilenckor kiszállingóztak a többi szobából, kihordták a hallba a dolgokat, megitták a kávét, megitták a szódát, telirakták a szemetest, benyomták a tévét, és ledőltek.

Fütyült.

Megkapta a kávét és elolvasta a Népsportot, bevette a gyógyszereket, fölkelt, kijött, lógó, citromsárga műanyag gatyában, kinyitotta a frizsidert és kitöltött fél deci vörös bort.

— Ünnep van, marhák! — mondta.

Elkezdődött.

Lajos barátommal, aki ott aludt éppen, lementünk a Duna-partra, megnéztük a tömeget, bementünk a Piccolóba, fölmentünk a nagynénihez, aki még szintén volt akkor, ott is ittunk egy-egy sört, meghallgattuk, hogy a nagyi milyen jó helyet fogott, amikor megkoronázták IV. Károlyt, akinek rácsúszott az orrára a korona, aztán átvonultunk, szépen, lassan, botozva hozzánk, a Balassiba.

A nagynénit kitettük az ablakba, egyik kezébe nyomtunk egy pohár bort, másik kezébe egy kukkert, és megnézettük vele a vízi parádét, ami nagyon nem érdekelte, szegényt.

A parádé után ebéd volt. Cserépben csirke, krumplival, hagymával, fűszerekkel.

— Kicsi a kicsivel, nagy a naggyal! — harsant a kiáltás ebéd után.

Vele voltam, figyeltem, figyeltem, de már a harmadik osztásnál elravaszkodtam a dolgot, nem tettem le a kilencvenet, ők pedig — a nagynéni és akinek azt hittük, a gyomra fáj — persze, hogy kimentek.

— Ilyen hülyét! Ekkora állatot! — nyílt újra és újra a frizsider ajtaja.

— Mert soha nem figyelsz! Mert mélázik az író úr! A zanyját.

Kártya után — csapatban — visszakísértük a nagynénit a Szent István körút 9-be, útközben meg-megpihentünk.

Mire hazaértünk, voltak sokan.

Szedelődzködtünk barátnénkhez tűzijátékot nézni.

Rövid tanakodás után vittük őt is.

A kis lakásban már mindenki ott volt, mindenkinek a mindenkije.

Elkezdődött a tűzijáték. Ő kiállt a gangra.

— Odanézzetek marhák! Azt az istenit! Fantasztikus! Odanézzetek! Az anyja büdös istenit! Ilyet még nem láttam!

Lázas tanácskozás kezdődött, hogyan juttassuk haza.

Kimegyek.

— Nem akarsz haza…

Rám mered, tágra nyílt, kicsit szétfolyt, nagyon acélszürke szemmel.

— Mi?! Most?! Te meg vagy teljesen örülve!

Felmutatott.

— Hát még tart! Tiszta hülye vagy! Odanézz! Majd hazamegyek! Ne törődjetek velem! Odanézz, az anyját!

Állt a gangon a gyerekek között, tekintetét a színpompás ünnepi égre vetve, feje búbjára tolt szemüveggel, fölálló fehér hajjal, nadrágból kilógó inggel, üvöltözve, mutogatva, lelkesen.

Tíz óra után indultunk.

Jármű járni nem tudott, de gyalogolni is bajos volt. Az úttestet tülkölő, villogó, araszoló, de inkább csak álló autók végeláthatatlan áradata, a járdát a gyalogosok sűrű, áthatolhatatlan masszája lepte el.

Vagy nyolcan voltunk, kis gyerekkel és vele.

A gyereket nyakamba kaptam, ő viszont boldogan ugrott a szörnyű forgatagba.

Azonnal nekiment valakinek, megtántorodott, megállt, megfordult, akkor hátulról lökték meg, aztán oldalról verték a falhoz, de nem félt, mosolygott önfeledten, pedig eltaposták volna azonnal, ha Laci nem ugrik az élre.

Laci százkilencven centi, száztíz kiló, okkal bajkerülő, de ha nagyon kell, beszáll.

Azon az éjszakán sorba rendezett minket, az élre állt, és indult. A polgárok bogárként pattogtak róla le.

Mentünk végig a Kiskörúton.

Elöl Laciék, mögötte mi, utánunk különféle családtagok, barátok.

A Deák térnél elkiáltotta magát.

— Azon gondolkodom, mit válaszoljak a levélre…

Két nappal előbb rúgták ki a Filharmóniától. — Azt hiszem, nem válaszolok semmit…

— Az a legkönnyebb.

— Nem igaz!

— De igaz! Különben is, te csak gyakorolj!

— Minek? Kinek?

— Marhaság!

Üvöltöttünk, mert rettenetes volt a tömeg.

— Nem érdekel!

— Mi van?

El-ellökdöstek minket egymástól, az Október 6. utcában is szörnyű tömeg volt.

— Ne törődj semmivel! Zongorázz!

— Nem tudok…

— De tudsz…

— Hol!? A kurva életbe!

— Mindegy!

— Így nem tudok! Nem kellek.

— Nem igaz!

— Mi?!

— Mit törődsz vele!

— Hol?!

Megint ellöktek egymástól minket, hat emberen ordítottam át:

— Bárhol! Kisteremben, lakásban, utcán, spájzban, klozetben, mindegy, csak zongorázz!

— De nem…

— De igen!

— Nem!

— Igen, könyörgöm, zongorázz!

A Parlament táján szétszakadtunk, foszlányokban érkeztünk haza.

Mindenki lerogyott, csak ő maradt élénk, a konyhában vég nélküli bóklászásba kezdett — nyitogatta, csukogatta, csapogatta a frizsiderek ajtaját, levert néhány poharat, kanalat, fedőt, bort öntött magának, szemüvegét fejbúbjára tolva, tarkóját néptáncos módra bal kézzel megtámasztva hörpintett, csettintett utána elégedetten:

— Jó volt ez a tűzijáték, állati jó volt.

Aztán leült, inkább lefeküdt a díványra, kezébe vette a téve távkapcsolóját és kezdett valami teniszt keresni…

Ittam, köszöntem, bementem. Helyet szorítottam az ágyban magamnak. Már aludtak.

Nézegettem még egy kicsit a kintről beszüremlő fényben az akkor új, most hat évvel és tizenhárom rákműtéttel később szétvagdosott fényképfalat, aztán egyszer csak a Kisteremben voltam.

Mégpedig a pódiumon fönn, pontosabban balra a függöny mögött, de hát a Kisteremben nincs is függöny, ez nem is a Kisterem, hosszabb annál, olyan fehér és olyan szép ugyan, de sokkal hosszabb és sokkal keskenyebb.

Lassan gyülekezik a publikum, a földszint már meg is telt többé-kevésbé, igaz, hogy az erkély félig üres, de nem baj, háromnegyed ház, jó az. Elcsendesedik lassan a terem.

És akkor kilép mellőlem Olga a függöny elé, és konferálni kezd.

Szétvet a düh, micsoda családi dolog ez! Ráadásul mondja, hogy „apánk”, így mondja! „apánk”, hogy — mondja — nagyon fáradt, nincs jó állapotban, nemrég operálták, és vegyék ezt figyelembe…

Nincsen időm kidühöngeni magamat.

Kijön a pódiumra.

Meghajol, kicsit félszegen, kicsit dühösen, ahogy szokott.

Leül, hátranyúl, beállítja a széket.

Játszani kezd.

Lisztet.

Határozottan, biztosan, szépen játszik, úgy, mint a legutóbbi, vagyis az utolsó koncerteken, a fél- a negyedház előtt, higgadtan, bölcsen, gyönyörűen.

Nem kell már izgulni, nem kell kimenni a hóesésbe, nem kell szorítani, karfát, kezet, nem kell izzadni, elsápadni, felugrani, kirohanni a hóesésbe. Zene van már, nyugodt, öreg, bölcs, megfáradt zene.

Feladta.

Aztán váratlanul megakad.

Nem is akad meg, csak minden átmenet nélkül új darabba kezd.

Mi ez?

Csak néhány akkordot üt egymás után, egyre nagyobb erővel, üti, veri a négy furcsa akkordot, egyre keményebben, már szörnyű erővel csap a zongorára, ez a Haláltánc eleje, ef, gisz, há, gisz, ef gisz, há, gisz, de nem, ez csak egy akkord, egyetlen egy akkordot ver iszonyú erővel, sőt egyetlen egy oktávot csupán, egyetlen oktávot ismétel a két kezével, aztán csak egyetlen egy ef-et, jobb kezének két összezárt ujjával, és egyszer csak föláll és úgy üti tovább a hangot, és aztán a székre is föllép, föláll a székre is, és úgy, előrebukva veri iszonyatos pörölyként az átkozott zongorát, hogy zeng-zúg belé az egész terem, mint valami hatalmas félrevert harang.

Aztán abbahagyja hirtelen.

Lekászálódik a székről, kimegy, és oldalt, a függöny mögött egy díványra dől. Mellé ülök.

— Mi van?

Arca békés, fáradt, nyugodt.

— Nem megy.

— Dehogynem megy. Várnak kinn, látod, háromnegyed ház van… Ment, megy, szép volt, nagyon szép…

Legyint.

Közben hallom, látom, hogy Olga kimegy és magyaráz Aztán odajön hozzám.

Menj ki te is…

Nagyon nincs kedvem, gyűlölöm a pódiumot. Kilépek.

Ne haragudjanak, de értsék meg, el van keseredve nagyon…

Egy asszony felszól az első sorokból.

És már nem is lesz több koncertje?

— Nem tudom.

Hátul indulnak kifelé.

Visszamegyek a díványhoz.

Játsszál, könyörgöm, játsszál! Játsszátok el a Tavaszi Szonátát legalább…

— Ugyan… Elmentek… mindenki elment…

Kinézek.

— Még nem… Játsszátok el a Tavaszi szonátát, még vannak…

Veszem elő a kottát, odaülök a félretolt zongorához, kezdem játszani, mutatom, hogy nem nehéz.

Megadóan sóhajt és tápászkodik fölfelé…

És akkor felnyögtek mellettem, görnyedtek kétrét, forogtak, fölkeltek, mászkáltak a szobában körbe, körbe, visszafeküdtek, nyögtek, jajgattak.

— Mi van?

— Semmi.

— Fáj?

— Fáj!

— Sokat ettél…

— Hagyjál! Aludj!

Aludtam.

Bächer Iván