Három szám

Pakolok, pakolászok.

Az ilyesmi ugyan lehet érdekes, de mindig szomorú, még akkor is, ha nem lenne mint például az én esetemben — speciális okok miatt különösen az.

Mindegy.

Pakolászás közben, üres polcok, dobozok tucatjai, por, kosz és állandó jövés-menés közepette dolgozni akkor is nehéz, ha nem lenne — mint például az én esetemben — speciális okok miatt különösen az.

Mindegy.

Jobb híján leírok pár, kezembe keveredő, dobozolás alatt lévő kacatot.

Ez például, ami most az asztalomon hever, egy vaskos, rongyos, kemény, fekete fedelű füzet.

Dédanyámé volt. Apám anyai nagyanyjáé, Márton Gizelláé, magyarul Gojszi nénié.

Belső borítóján ceruzával írt német nyelvű szöveg.

Egy sütemény receptje.

Gojszi még a német nyelvű Pesten született 1875-ben. Apja, Márton Imre Sas utcai selyemkereskedő volt, aki elsősorban alsózni járt az Éllő vendéglőbe.

De a család szépen megmagyarosodott Pesttel együtt, a kemény fedelű, fekete füzet többi része — a behajtogatott újságkivágásokat, horgolómintákat leszámítva — már magyar nyelven íródott.

A hátsó fedélen nevek, címek sorakoznak. Mindegyik mellett háromjegyű szám. Először azt hittem, telefonszámok, de aztán láttam, hogy a számok sorban követik egymást 437-től 473-ig. Nem tudom, mi ez.

Heini bácsi 414, Telekes Jenő Mohács 415, Hegedűs Gyula Vígszínház 364. Sok színésznek van itt száma. Márkus Emília 469, Beregi Oszkár 470, Fenyvesi Emil 471, Góth Sándor 472.

Gojszi néni testvére, Miska bácsi előbb Harmath Hedvig huszonhat évesen meghalt vígszínházi színésznőnek, majd Makay Margitnak volt a férje.

Épp most olvasom Molnár Ferenc Útitárs a száműzetésben című regényében, hogy a magyarul egy kukkot sem tudó Max Reinhardt magyarságának két megnyilvánulása volt: az egyik, hogy legendás salzburgi fogadásán, amelyet az ünnepi játékok fináléjaként mindenféle királyok, hercegek és grófok számára rendezett a salzburgi hercegérsek 1736-ban épült kastélyának ebédlőjében, mindig gulyást szolgáltak föl csipetkével, a másik, hogy „legjobb és talán egyetlen barátja, dr. Márton Miksa egykori budapesti ügyvéd, aki egyébként Vandának is, nekem is barátom volt”.

Érdekes dolog ez — Miksa bácsiról Krúdynál is többször olvastam, meg Kiss Józseftől, mindenkitől. Pedig Miksa bácsi semmi maradandót nem alkotott, nem volt színész, rendező, nem írt, nem koncertezett, nem csinált semmit, nem volt senki se. Egy kedves pofa volt. Úgy látszik, néha az örökkévalósághoz ennyi is elég.

Visszatérve a füzethez, mikor 1906-ban dédapám meghalt, Gojszi mamát és négy árváját a Lipót körút és a Vígszínház nevelte, nyilván azért van itt a sok színésznek száma.

De vannak itt más ismerős nevek.

Vázsonyi Vilmos 451. Kovács Dezső Kolozsvár 443, Vészi József Budapesti Napló 454. Kerpel 473.

Ez utóbbi volt a családi patikus. Átalakított, államosított üzlete ma is szolgál a Szent István körút Nyugati tér felőli végén.

A kis Kerpel unokának viszont gimnáziumban én tanítottam a történelmet, ő tudósítja Bonnból a napilapot, amelyet a kedves olvasó e percben a kezében tart.

A fekete füzet elején, egy csomó kitépett oldal csonkja után szépen felvonalazott, teleírt lapok jönnek: fönn dátum, 1913. szeptember. 1913. október stb, balra: kiadás, jobbra: egymás alá írt nevek és számok: Schack Béláné 28, Wellerné 25. Blumenthalné 20 és így tovább.

Mikor Gojszi mama 31 évesen özvegyen maradt — ezt a státusát haláláig, 1959-ig őrizte hűségesen — családi segítséggel Bécsbe ment és kitanulta a fehérneművarrást.

Hazatérve a Mester utcai női ipariskolában tanított és a Lipót körút 8. alatt lévő lakásában nyitott varróiskolát, ahová az összes vígszínházi színész és becsületesebb pesti hírlapíró beíratta lányait.

A füzet közepén egy hosszas előadás ceruzával lejegyzett vázlata őrzi Gojszi mama pedagógiai alapvetését.

„Mikor pályát választunk gyermekünknek, elsősorban egyéni hajlandóságait, esetleg valamely irányban mutatkozó tehetségét vesszük számításba. A tehetség ritka adomány, s persze veleszületett a gyermekkel, de a hajlandóságot egyik, másik foglalkozás iránt rendesen a szülők nevelik bele gyermekeikbe.

Számtalan esetben látjuk, hogy iparos ember, akinek remek, virágzó üzlete van, gyermekét taníttatja, úrnak neveli, ahelyett, hogy megtanítaná a maga mesterségére és művelt, önálló iparost nevelne belőle…

Leginkább észrevehető az ipari munka lenézése a ruhavarrás terén. Az a szabómester, aki vagyont szerzett munkájával, a legritkább esetben folytattatja gyermekével a mesterséget. Inkább hivatalnokot nevel belőle, s ez öreg hiba, különösen ha leánygyermekről van szó. Mi a sorsa egy hivatalnoknőnek? Egész nap szobában ülve görnyed az íróasztalnál, csekély fizetésért.

S lássuk ennek ellenében az ipari pályát… „Ha értem a mesterségem, nem vagyok nyelvhez, helyhez kötve, az enyém az egész világ…”

Summa summarum: Gojszi mama szerint, akinek egy csöpp esze van, az a lányát csak varrónőnek adja.

A füzet közepe táján gyermekírás tölt be két lapot. „Na feleljetek! Bezzeg máskor eleget beszéltek! De ilyesmire nem feleltek! Hollá! Kató ne énekelj! Nem hallod! A fe… Várod az ebédet? Mindig csak eszel! Itt a Heinci? Hát várjon! Kuss! Most én beszélek! 2 leányom 2-t kapott magaviseletből. Dicséretes dolog! Mondjátok, hogy tálaljanak! Egy se mozdul!’’

Ezt alighanem a legkisebb lány, Zsuzsa — nem varrónő lett — írhatta be az első világháború első heteiben.

Ezután oldalakon át, füzet legnagyobb részét kitöltve, nevek sorjáznak. Mindegyik alatt három szám. Néha kettő, néha több, de leggyakrabban három. Például: Frank Berta 70, 92, 96. Vagy Pogány Istvánné Pál u. 6. 94. 118.

Mintegy háromszáz budapesti hölgy e század első harmadában érvényes alapvető méreteit őrzi a füzet.

Néhány ismertebb név kivételével ennyi maradt mindből. Három szám. Néha kettő, néha több, de leggyakrabban három.

Nézegetem a számokat.

Lehettek örömök.

Bai Jenőné középső száma például 98-ról 96-ra csökkent az idők folyamán.

Azon is el lehet merengeni, mily nagy különbségek adódnak a számok között. És a különbségek között is.

Az első szám van úgy, hogy 101-es, másszor viszont 66 csupán.

Dédanyámnak fűzőszalonja volt.

A Fővárosi Alkalmazottak Segélyalapja megbízásából készíttettek nagyanyámmal fűzőket szoptatós anyáknak, de dolgoztak másoknak is, persze. A melltartóért külön kellett fizetni, a gyerekek álltak az ablakban, hogy jönnek-e a melltartóért, mert akkor lehetett lemenni az ebédért.

A fűzőszalon eleinte a Lipót körúton, majd nagyanyám lakásában a Bálvány, majd Teleki Pál, majd Október 6. utca 20. — lebontották — második emeletének udvarra néző, egymásból nyíló kétszobás lakásának első szobájában székelt, amelyben Papa lakott egyébként, de ő persze már elment reggel a kávéházba vagy az evezős klubba, és csak este tért haza, de anyósához, Gojszihoz akkor sem szólt egyetlen egy szót sem harminc éven át.

A benti szobában apám négykezesezett a kis Szolcsányi Gyuri gyerekkel. Nem lehetett kijönni, a kinti szoba teli volt félmezítelen úrihölgyekkel, akik haskötőt, fűzőt vagy pelottát, szoptatós anyák számára elöl nyitható praktikus darabot próbáltak. Nem lehetett kijönni, mászkálni, focizni, menni Millenárisra, Szigetre. Zongoristának kellett lenni a sok buta nő miatt.

És a kinti szobában évtizedeken át elvonuló, öltöző, vetkező, dús keblű, puha bőrű, hófehér hölgyekből mi lett? Mi maradt belőlük? Három szám.

Sok? Kevés? Ki tudja. Alighanem belőlünk ennyi sem marad. Mi már nem csináltatunk magunkra se gatyát, se fűzőt, se praktikus, elölgombolós pelottát.

Mehetsz füzet a dobozba.

Bächer Iván