Hölgy Kanizsáról

Néha a téma nem a földön hever, hanem — nekem már nagyon sok mindent szabad — egy fürdőszoba kövén.

Tavaly nyáron szaladtak le értem a fenti gangról, hogy segítsek.

Az ötödiken, a 4-es lakás fürdőszobájában egy idős úr feküdt a kövön. Elesett, és nem bírt fölkelni már. A mellette álló kétségbeesett, kicsiny hölgy megtermett, láthatóan hajdan jó erős urát fölsegíteni gyönge volt.

Bennem még volt annyi erő.

Düsseldorfból jöttek haza mindketten.

Nagykanizsáról indultak mindketten.

A hölgy, akkor még Büchler Edit, igazi magyar, kisvárosi polgárcsalád sarja volt.

Édesapja, Büchler Mór bankigazgató-helyettesként keresett kenyeret a Király — később egy időre Somogyi Béla — utca 31. alatt lévő kétemeletes bérházban élő népes családra, de mindenekelőtt karmesterkedett — ő dirigálta a kanizsai Ipartestület kórusát, az úgynevezett Kisdalárdát és a Postás Dalárdát is.

Természetesen ezeken kívül még számtalan dalárda működött a harmincötezres városban, de a papa csak hármat vezényelt.

A mama is dalolt Abramovics Márk főkántor keze alatt minden pénteken a templom kórusában.

Jó volt akkor Kanizsán kislánynak lenni, de a kis Edit gyereknek különösen jó volt. Megyére szóló tehetséggel tűnt ki hamar — csodásan fütyült.

Már öt-hat évesen fel-fellépett, operaáriákkal, operettszámokkal, dalokkal, három oktávon át, koloratúre.

A különleges adottsághoz abszolút hallás is párosult. Erre épült a tisztes zenei képzés.

A kislány már kamaszkorban megismerte leendőbelijét, egy helyi textilkereskedő fess fiát, Bánki urat, aki a kanizsai piaristákhoz járt, mellesleg egy osztályba a papírkereskedő családból cseperedő kis Fischl Ferivel, aki idővel Fejtő Ferenccé nőtte ki magát.

Az iskoláról rosszat mondani nincsen semmi ok. Ott is, akárcsak a városban, a korzón, a cukrászdában, az egyletekben, kávéházakban, bankokban, Hangyában, boltokban vagy a már említett dalárdákban békésen éltek együtt a polgárok.

Nem volt szokás uszítani úgymond magyarságra.

Olyan lehetett az egész, mint valami város.

Aztán a papa elkerült a banktól, a Pesten üzletet nyitó leendőbeli pedig kénytelen volt strómant fogadni.

Aztán ment a gőzös Kanizsáról.

Nem is egy ment, mert egybe nem fért volna bele háromezer-ötszáz lélek.

Főkántorostul ment a templomi kórus — egy tagja maradt meg csupán, neves énektanár lett, szerencsére itt dolgozik közöttünk, nincsen jogosítványom megnevezni őt, Szép Ernő szép és pontos szavaival: „…nem tudhatom, kit feszélyezne, kit nem az ő zsidó beosztása; nem szabad se néki magának, se utódjának a legkisebb kényelmetlenséget se szereznem, isten őrizzen”.

Elment a dalárda, elment a füttyös kislány szép hangú édesanyja, elment a karnagy papa, el a testvérek, nagybácsik, csecsemők, nagymamák, elment a jövendőbeli fess fiú apja, anyja, egész családja, elment a kántor, el a rabbi, elment a város tizede, elment a város egészen.

A kis kanizsai hölgynek szerencséje volt. Ő már a negyvenes évek elején fölkerült Pestre, fotózást tanulni.

Meg ha csak lehetett, fütyülni is persze.

A Szent István körút 6. szám alatt lakott, a Glázner házában, másodmagával egy szobában, albérletben Weisz néninél, akinek kifőzdéje volt.

Addigra ő is és a leendő férj, a textiles úr kikeresztelkedtek, hátha az segít.

Segített is, kicsit.

A textiles munkaszolgálatos lett, de legalább fehér karszalagos. Végigásta, fúrta, faragta a megnagyobbodott Magyarország szinte minden szegletét. Megfordult az erdélyi Borgoprundban is például, ahol nyilván összeakadt nagybátyámmal, akinek ide tartozó történetét majd mindjárt megírom.

Negyvennégy kora nyarán a kis hölgy hazalátogatott Kanizsára. Férje, a textiles úr, akivel pár hónapja esküdtek a Bazilikában — az ünnepi ebéd Weisz néni ajándéka volt —, éppen két munkaszolgálat között pihent. Okos ember volt az úr: mikor megneszelte, hogy odahaza jelentkezni kell, cicázó csendőrtollak árnyékában pakolni, tömörülni, lerohant Kanizsára, és elhozta a meglehetősen nyugodt, hisz csak egy kis németországi munkára induló családból a hölgyet.

Kell-e részletezni a többit? Van-e még, aki figyelne? Van-e még, aki érezni képes?

Mindegy. Minden emberi sorsot regisztrálni kell.

Volt bujkálás, begyűjtés, szökés Pilisvörösvárnál a menetből, az állomáson honvédtisztbe karolva elkerülése az igazoltatásnak, volt lepedő alatti rejtőzés a Gizella-szanatórium hullakamrájában, volt hídon fehér bottal álvakon utolsó percben átbotorkálás, volt újabb pesti bujkálás vagy nyolc helyen, minden volt, zuhant be bomba, bambult el razzia, emberré vetkezett ki magából pillanatra nyilas.

Aztán felszabadulás jött.

Az úr a Fő utcában lett textiles, Edit felesége a Teréz körút 13. alatt Szentes Gézánál, majd az Üllői út 5-ben egymaga fotós.

Neki volt jobb. Ő fütyült is. Koloratúre.

Most már kis pénzért, EMKE-ben, Savoyban, Klericsben, Viktóriában.

1948-ban a rádióhoz került. Ott fütyült.

Aztán kezdték szövetkezetekbe kényszeríteni az összes textilest és mind a fotóst.

1950-ben utaztatási szakemberhez fordultak. Valaki köpött, vagy a szakember volt nem szak csupán. Már Győrnél lefogták őket. A textiles úr dobhártyáját beszakították mindenesetre. Ő másfél évet töltött Szombathelyen és Sopronban. Cellatársa Cziffra György volt, de ebből kevés öröm származott, mert odabenn nem volt zongora.

A Zulejka mellé került hölgy járt jobban megint. Ő fütyült odabenn is. Koloratúre.

Szabadulás után majdnem mehetett vissza a rádióhoz fütyülni, de mégse — egy börtönviselt már csak nem fog fütyülni a dolgozóknak.

Maradt neki a fotózás, és a textil a férjnek.

Ötvenhat ősze Bécsben sárgult a párra.

Spekuláltak, hová menjenek. Maradt testvérek éltek San Franciscóban. Barátok Chilében. Mentek inkább oda. Nem is lett volna rossz, az úrnak került állás a textilesszakmában, a hölgy pedig még jobban járt, hisz ő nem csupán fotózott, de fütyülhetett is, rádióban, zenekarral, koloratúre.

De Santiagóban folyton rengett a föld.

Akit lelőni, lecsukni, agyonbombázni, elégetni szokás, az nehezebben bírja, hogy akkor is rászakadjon a plafon, ha szittyák, hunok, fajvérűek nem jelzik ezt előre.

Hatvanegyben Bécsbe mentek. A férj textiles lett, az asszony fotós Simonisnál. Ráadásul fütyült is. Rádióban, zenekarral, koloratúre.

Megöregedtek egy szép napon.

Összevissza volt az élet, nyugdíj nemigen járt.

Düsseldorfba költöztek át. A németek rendesek, jók. Elégetett apákért, anyákért fizettek pénzt, nem is keveset.

Két ember élt a halálból.

Jártak nyaranta Pestre, elszomorodtak Kanizsára is. Tavalyelőtt az úr már elesett. Tavaly már nem jött. A hölgy itt van idén is. Nem jobb már neki. A Kiskakukkban ebédezik, sokat sír, és többé nem fütyül.

Bächer Iván