Keöpék

A Keöpék vagy Köpék a Brassó környéki Barcaság csángó őslakosságából valók.

A vélemények megoszlanak a csángók eredetét illetően is. Nem kizárt, hogy Attila hun harcosainak ivadékai ők, de az is lehet, hogy egy kínai, pontosabban, mandzsu törzs, a csang utódai tévedtek a később főként szászok által lakott szegletére Erdélynek, valamikor a tatárjárás körül.

Régen volt, ki tudja, hogy volt, annyi járás volt.

A huszadik század elején a Barcaságnak már csak tíz községe beszélte a csángók középkori csengésű, csodálatos magyarját: az összenőtt Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu és Hosszúfalu, valamint Tatrang, Zajcon és Pürkerec, Brassótól nyugatra pedig Újfalu, Krizba és Apáca.

Fennmaradt írás az újfalusi Keöpe családról a XVI. század elején emlékezik meg. Ekkoriban és ezután is a valamire való Keöpék mind Jánosok voltak, székelyszerű szabadsággal bírtak, a tizennyolcadik századra pedig már egyébbel sem, mert a föld az elkallódott az utolsó rögig a vérzivataros erdélyi századok során.

Korán kellett a családnak értelmiséginek lennie.

Az ős-Keöpe, János 1768-ban született Türkösön. Brassóban a szászoknál tanult, majd Sopronban hallgatott teológiát.

Tanár lett szegényből szép szülőföldjén: Pürkerecen, Bácsfaluban, majd Apácán. 1797-ben vette el 16 éves unokahúgát, Barthos Katalint, királyi diszpenzációval, ami nem tudom micsoda. 1817-től halála előtti utolsó évig, 1849-ig a Brassótól tíz kilométerre lévő Újfalu papja volt.

A derék evangélikus lelkész, akinek munkásságáról meleg szavakkal emlékezik meg nevezetes leírásában Orbán Balázs is, egész életében harcolt csángóinak fölemelkedéséért, olvasóköröket, iskolákat alapított, ádáz és végül eredményes harcot vívott a magyar és a szász evangélikus egyház szétválasztásáért.

Na, most ennek a nagyszerű Keöpének, később Köpének három fia lett: Sándor, János és András.

A legifjabb, 1816-ban született gyerek, András, mint oly sokan a családból, Kossuth katonája volt, és a száműzetésben is követte kormányzó elnökét. A hűséges hadfi így lett órás Konstantinápolyban. Főnökét úgy hívták, hogy Tallibart Lajos, mert hát hogy hívjanak egy órást Konstantinápolyban. Köpe András — biztos, ami biztos — elvette brassói származék munkaadójának húgát, Leokádiát, mert hát mi más neve lehetne egy órásmester húgának Konstantinápolyban. A hölgy kedvéért az evangélikus pap fia áttért a katolikus hitre, mert hát milyen hitre lehetne áttérni Konstantinápolyban. Alig hihető, de idővel övé lett a bolt, sőt a szultán udvari óraszállítójává is előlépett a barcasági papfi, aki nagy házat vezetett, és akinél gyakran vendégeskedett a haza szent száműzöttje is.

A mindvégig harcosan Habsburg-gyűlölő csángó órás mellére a Ferenc József Rendet személyesen a kitüntetés Konstantinápolyba ránduló névadója tűzte föl, mert hát ki más.

Köpe András gyermekei közül a kicsiny Leokádia egy Collaro nevű göröghöz ment, Eugenie bizonyos bécsi Sthmannhoz, őnekik a Dóra lányuk Mongeriné néven Milánóban élt, Luigi és Alberto névre hallgattak a kis csángó unokák, a harmadik Marié pedig francia lett — ez az András-ág bizony elvesztette a magyarságot ebben a nagy fölfordulásban.

De hát volt még Köpe bőven.

A János-ős második gyermeke, a kis János 1807-ben született. Akárcsak apja, ő is Brassóban és Sopronban tanult, de ezt még megfejelte pár bécsi évvel. Hazatérve a brassói szász gimnázium tanára lett. Nála ütközött ki legelébb a családban a hírlapíró vér — 1838-ban Mulattató címen alapított magyar nyelvű lapot. Azontúl létrehozta a brassói Magyar Úrikaszinót, végül 1849-től 1867-ben megesett halálig apja utóda lett Újfaluban.

Felesége, a csernátfalusi evangélikus paplány, Binder Katalin tíz gyermekkel ajándékozta meg, közülük végül is hat adatott fölnevelendő.

Egy a hatból Mór lett, rossz tanuló, tehát szappanfőzőmester, egy Sándor, tanított, amíg el nem vitte a korai vakbélgyulladás, addig viszont arról volt nevezetes, hogy egy, Jénából elszármazott testvérpár volt a felesége, egymás után, persze, a lányok.

A tíz, illetve hat Köpe János-gyerekből a harmadik, Ida szolid budavári banktisztviselőné lett, a negyedik Vilmosnak sörgyára volt Baróton, az ötödik, Viktor precíz banktisztviselőként kereste kenyerét, a hatodik. János, kaposvári cukorgyárosként végezte.

Az ötödik, 1859-ben Barcaújfalun született Viktor Bécsben tanult, az Österreichische National Banknál dolgozott, szolgálatai során megismerkedhetett Bécs, Szeged, Kolozsvár, Debrecen, Szatmár és Budapest hivatalaival, vendéglőivel, fürdőivel, korzóival, lányaival és — remélhetőleg — érett asszonyaival, mint ahogy az is remélhető, hogy felesége, a brassói szászságból kikerült Kidler Hermin nem orrolt meg ezért.

Fiuk, az 1883-ban, Brassóban született ifjabb Viktor végigtanulta Európát, tanár lett Versecen és szülővárosában, főhadnagy az első háborúban, majd utazó Ceylonban, Jáván, Kínában és Japánban. Kalandozásairól több könyvet is írt. Ez a dr. Keöpe Viktor egyébként is valamiféle maszkulin múzsa lehetett: első felesége Molnár Róza kézdivásárhelyi festőművésznő, második Rumi Erzsébet rábadoroszlói költőnő volt.

Az első házasságból való Géza gyerek légvédelmi tüzér lett és fakereskedő, Egon, a második gyerek szintén az ütegéről lett nevezetes Isonzónál, Vaskorona Rendet kapott, vitézzé is ütötték.

A költőnőtől való leány, Hermin, egy huszárszázadoshoz megy férjhez, nagyobbik fiuk is ludovikás lett, majd hídépítő mérnök.

Gondolom, hogy fáradsz, nyájas olvasó, de majd mindjárt színesítek valami anekdotával, már csak a harmadik Keöpe-ág, az öreg János 1803-ban született Sándor fiának leszármazottjai vannak hátra, végül nyugodtan olvashatsz egyebet.

Ennek a Sándornak, aki Déván kincstári mérnökösködött, és Kolozsvárott töltötte nyugdíjas éveit, egy fia volt, Lajos.

Ez a Köpe Lajos tizenhét évesen lett Bem katonája, tisztje, majd büntetésből besorozott tornyokat számláló birodalmi közlegény.

Moldvában is időzött pár évet, és csak a kiegyezés után térhetett haza, hogy végül is Zoltán fia által drámába formált szegénységben katona-tiszteskedjen 1880-ban bekövetkezett korai haláláig. Felesége. Zudor Klára öt árvát nevelt: Dezsőt egy kolozsvári vadászat alkalmából huszonnégy éves korában lelőtték, Jenő Polában tengerészkedett, majd Kaposvárott igazgatta a cukorgyárat, Borcsa szintén oda ment férjhez, Szarvadi Józsefhez, róla maradt fönn az anekdota, miszerint kérdezték tőle: „Hol lakik, drága Borcsa néni?” „Vöstellem mondani gyevekem, Sztálin út…”, neki amúgy két fia esett el az első háborúban, egyik unokája a másodikban maradt ott, a másik Pakisztánba keveredett, a harmadik egészen Bonyhádig jutott.

A katona Köpe Lajos legkisebb fia, Sándor szintén Kaposvárott cukorgyároskodott.

Bátyja, a negyedik gyerek volt a Zoltán, akinek el kellett búcsúznia a történelmi névtől — kitagadta őt a család, mikor vándorszínésznek állt.

Thury névvel szomorú, kemény, keserű, író lett belőle. 1870-től 1906-ig élt.

Négy Lipót körúti árvájából Lajos pesti, majd Szabad Európa-i újságíróskodás után nemrégiben halt meg szörnyű New York-i magányban. A legendás Dezsőt ki kellett venni minden iskolából, pedig áldott jó gyerek volt, az utolsó padban elmélyülten ült, rendezgette szivardobozait, patkószegeit, csavarjait, kulcsait, számolócéduláit, kincseit, persze előfordult, hogy óra közepén elindult kifelé, „Hová mész, Dezső?” — kérdezték szegénytől, „Haza.” „Beteg vagy?” „Dehogy, miért tetszik gondolni.” „Hát akkor?” „Otthon felejtettem a harapófogót” — nézett Dezső értetlenül a tanítóra, udvariasan köszönt és csöndesen, mert végtelenül csöndes gyerek volt, betette maga mögött az ajtót. Csöndesen is ment el, tizenegy éves korában.

Zsuzsa írónő lett — egy íróbarátja tőle lopta regényéhez a Köpe-nevet —, Böske pedig szült három szép gyermeket, akik közül a most elment legkisebb fiú után két utód maradt. Az egyik a húgom, a másik meg én vagyok, momentán.

Bächer Iván