A Dózsa

Igazi, klasszikus vendéglátó-ipari egység volt a Dózsa, párja a nagykörúti Nyugatnak, Lyrának, Kőművesnek, többinek.

A mellékutcából, ez esetben az akkor még Landler Jenő névre hallgató István útról nyílt a söntése, a főútról, ez esetben a Dózsa Györgyről pedig az éttermi része, a kettő a vendégek elől lezárt kis, belső söntéssel volt összekötve.

Valószínű, hogy a ház léte, tehát a múlt század vége óta kocsma várja itt a Csikágó szomjas lakóit, esetleg a lecsúszottabb zuglóiakat, de a hely históriája homályba vész — egy Dózsának a nemzeti vendéglátás írott történetében nemigen jutott hely.

Pedig például a söntés, még ifjúkoromban is, fajtájának klasszikus példánya volt. (A mai városban hirtelenjében egy söntés jut eszembe csupán: a Dob utcai Postakürté.)

A Dózsa magas hodályában két berendezési tárgy fogta a vendégek elől a helyet.

Hátul, keresztben, faltól falig terpeszkedett a mindig csatakos pléhvel borított pult, két lyukkal a bornak, a mosogatáshoz egy nagyobbal, amelybe megállás nélkül csurgott a hideg víz. A pult szegélyére akasztva csüngött a habképzéshez kellően elkalapált csőrű sörcsap, de persze ritkán pihent ott, inkább volt az a szenvtelen, vörös képű csapos kezében.

A magas helyiség közepén, a mindig leredőnyözött ablak előtt pedig magasodott a kassza trónja, megpúpozva a mindenkori, de mindig adekvát tekintéllyel és térfogattal bíró kasszírosnővel.

Ennyi volt a berendezés. Se szék, sem asztal, se pult, se lóca, se semmi.

Csak apróval a marokban a pénztár előtt a sorban, blokkal a marokban a pult előtt a sorban, és pohárral a marokban szerte mindenütt a tömény Csikágó.

Hogy az milyen volt?

Szürke, szomorú nyomorú.

Tessék megtekinteni.

A Dózsa ugyan már nincs sehol, de a Garay téri Családi körben és a többiben konstatálható, hogy a Csikágó népe nem sokat változott.

De azért a Dózsa söntésben is estek vidám dolgok.

Egyszer, valamikor nagyon-nagyon régen, amikor lementünk újságért Maci Pál barátommal; álltunk benn a sorban, lassan haladt az, nagyon össze volt kalapálva a csőr, nagyon habzott a savanykás nedű, igaz, hogy négy ötvenért, de lassan haladt a sor tehát, kicsit el is bóbiskoltak a benne állók, végtére is reggel hat óra volt, mi is csak újságért ugrottunk le éppen, pár nappal voltunk a leszerelés után, egyetem előtt, semmi más dolgunk nem volt, mint leugrani egy percre az újságért, és aztán a szegény szeretteinknek saját tapasztalásból megtaníttatni, hogy nincsen bosszantóbb a tegnapi újságnál, a tegnapelőttiről már nem is beszélve, álltunk a sorban, kezünkben a blokkal, amikor Maci Pál barátom trikóján hátulról felbukkant egy nagy, szőrös kéz, lassan előrecsúszott és — elnézést, de erre nincsen szabatosabb kifejezés — megcsöcsörészte száztíz kilós, bivalyerős barátomat, aki téglagyári munkával és súlyemeléssel komplettírozta öröklött alkatát.

A derék, az évtizedes másnaposságtól kissé már rosszul is látó csikágói sorban álló nyilván abból indult ki, hogy ha egy nő, aki ráadásul ekkora, hajnali hatkor a Dózsában áll a felesért a sorban, az efféle közeledést nem veheti zokon.

Azóta sem volt alkalmam tanulmányozni a tévedés mély belátásának ilyen markáns tükröződését emberféle arcon, mint akkor, amikor száztíz kilós Maci barátom, elfordítva háromnapos borostával lepett képét, kissé még teknős szemével lomhán hátrapillantott a válla felett.

Persze ide gyerek vagy asszonyféleség lábát be nem tehette soha, de később a Dózsa söntését már mi sem bírtuk jól, különösen az elhagyott, senki által el nem szállított roncsdarabokként egy kisfröccsel a kézben egész nap a fal mellett álló viaszarcú hölgyek látványa volt igen deprimáló, ha pedig akadt vendég, aki még bírta magát, az gyakran arra használta föl a maradék életerőt, hogy utoljára még belevágja kollégájába a kést.

Meg is szűnt aztán a söntés, asztalok, székek kerültek a terembe, amit ki is meszeltek talán, szolidult a hely, be lehetett ülni, lehetett vinni gyereket, nagymamit is akár, de azért unatkozni sem kellett.

Ott volt mindenekelőtt Laci bácsi, a pincér, aki alighanem egy Menzel-filmből csámpázott elő, és még sört is adott, előbb vagy utóbb, mert sietni, kapkodni nem szeretett, nem is tudott volna már, hatalmas, bibircsókos, vörös orrát büszkén lógatva, le-lecsukódó szemével csak ritkán, de akkor bölcsen, mint aki mindent tud már, pillantva vendégre, lassan, meg-megállva botorkált az asztalok között.

Ha megfáradt, elült és megpihent.

Ilyenkor a vendég várt egy órát. Ha Laci bácsi megéhezett, akkor is leült és evett. Aki kocsmában ül, annak van ideje. És ő is csak ember.

Egyedül pihegtem a boltban egyszer, csak a szomszéd asztalnál ült egy ősz hajú öreg professzor. Fél cseresznyét kért, Laci bácsi lassan hozta ki, letette, megállt, nézte, ahogy az öreg hosszas előkészületek után, szemüvegét feje búbjára tolva, tarkóját bal kezével megtámasztva, egy hirtelen mozdulattal felhajtja a felest. Aztán szürkéskék szemével felpillant az öreg pincérre. Egy percig némán nézték egymást, aztán Laci bácsi megérintette a professzor vállát.

— Vigyázzon magára — mondta rekedtes hangján, és visszacsámpázott a konyha felé.

Később ifjakkal, érett asszonyokkal de kizárólag eredeti, Csikágóba való alkoholistával bővült a személyzet, előadódott, hogy délután hatkor be kellett zárni, mert nem akadt már pincér járni tudó, aki benn rekedt, annak szerencséje volt, aki kinn maradt, az mehetett máshová.

Főnökre viszont nemigen emlékszem, mintha csak gazdátlan lett volna a bolt, de hát csak állami volt.

A Dózsa másik, valamikor talán jobb napokat látott részlege, az étterem legföljebb csak azon utolsó periódus kapcsán érdemel említést, amikor a közeli Paprika étterem vette át a céget.

De maga a hely kellemes esték tere volt néhanap. Különösen a terasz nyári délutánokon vagy szombati Garay téri cekkerezések után. A teraszról, amely a flaszterre kitett székekből, asztalokból állt, az ember már látta lakának erkélyét, ablakát, a Dózsa teraszán szinte már otthon volt az ember, de mégiscsak odakinn.

Odabenn pedig a szombati, Ligetben megejtett focik után lehetett összegyűlni, lehívni a fennmaradtakat, megbeszélni, kibeszélni, bebeszélni, átbeszélni sok-sok ködbevésző estet.

Egy zongorista és egy kedves, joviális dobos szolgáltatott zenét, néha el is elszabadult a hangulat, egyszer például egy furcsa idegen, akiről annyit lehetett tudni, hogy ezredes és járt valahol Líbiában is, felállította a zongoristát, és ügyetlenül, egy-két ujjal csupán, de mégiscsak magát kísérve kezdte zengni Bob herceg vidám belépőjét, óriási hangja volt, és még hatalmasabb kedve, dühös, keserű kedv volt az, de kedv volt.

Az öreg professzor is ott ült akkor éppen, figyelmes lett a produkcióra, odatelepedett a zongora mellé, boldog arccal figyelt, fröccsöt rendelt számosat, aztán egy mozdulattal fölállította a titokzatos dalost, leült és ő kezdte játszani a kíséretet.

Megdöbbentő dolog volt ez annak, aki tudta, hogy az öreg még zongorához nem ült le soha, csak úgy, csak úgy örömből, kizárólag akkor, ha már nagyon muszáj volt.

Egyszer tehát mégis leült az ócska pianínóhoz, és hófehér, égnek meredő hajjal, fáradt, de kipirult arccal játszotta boldogan a Bob herceget, súlyos, szép kezével, keményen, mélyből fakadó keserű erővel ütötte a billentyűket és körötte melegítős egyetemista focisták, pincérek, kurvák és ezredesek zengték a Dózsában, miszerint ..Londonban, sej, van számos utca…”

Aztán előkeveredett a konyha zugából az igazi zenész, akit bosszanthatott, hogy valaki jobban játszik az ő hangszerén, és elzavarta az öreget ettől a zongorától is.

Később a Dózsa is bezárt, a falakat kiverték, óriási biliárd-hodály van most a helyén.

Bächer Iván