A Bródy-ház

Ez a ház nem páratlan. Társai, rokonai vannak, így a Blaha Lujza téri sajtóház, az Est Lapok hosszú időre elnépszavásodott Rákóczi úti rezidenciája, a közeli Markó utcánál a Légrádyék saroképülete vagy a szomszédos Vadász utca 16. szám alatt az éppen átalakítást elszenvedő patinás Révai Testvérek nyomdája.

Igazi sajtóház volt ez, korszerű nyomdával, kiadóval, terjesztőhivatallal, szerkesztőségek tucatjával.

A múlt század hetvenes éveiben épült, Váci körúti, vagyis Vilmos császár, vagyis Bajcsy-Zsilinszky úti bérházpalota ma is áll, és nagyjából abban a formában, ahogy a száz éve készült metszeten látható. Csupán az órák helyén vakoskodik üres karika, persze. A házban, oly sok belső változás után, itt-ott még ma is szagolhatni könyv-, papír- és ólmos nyomdafestékszagot.

A Bank utcai sarkon Grafikai Kisáruház, odabenn a Nyomdaber Kft. és az elektronikus, komputeres másolócsodamasinák mellett még egy szobasaroknyi ólombetűt is őrző és használó Révai repróüzem emlékeztet a múltra.

A ház földszintjén lévő Nyugat Antikvárium Győző Andor 1898-ban alapított könyvkiadója és kereskedése volt egykoron. Az üzletben olyan eladók szolgálták ki a kedves vevőket, mint a korán öngyilkos lett Czibor János, az irodalomtörténész, Szabolcsi Bence zenetudós, Kerecsényi „Milike”, akit a Rajk-per utáni korban gyakran lecsuktak, mert vend volt szegény.

A ház története igazán a múlt század negyvenedik esztendejében vette kezdetét. Ekkor született ugyanis egy miskolci kocsmáros fiaként — és az író Sándor unokatestvéreként — Bródy Zsigmond.

Húszéves korától hol német, hol magyar nyelvű újságok szerkesztőségében élt, a Pesti Hölgydivatlapnál, a Pannóniánál — ez speciel német lap volt —, a Magyar Sajtónál, a Pesti Naplónál, a Pester Lloydnál, szerkesztett, írt cikket, tanulmányt, publicisztikát, hazafias verset és templomi éneket.

A harcos Deák-párti fiatalember, aki gyakran ingázott Bécs és Pest között, de az utóbbi várost jobban szerette, a kiegyezés után kis ideig belügyminiszteri államtitkári állást is vállalt, de csupán csak becsületből.

Aztán egy bizonyos, és hamarosan elhagyott Schnitzer Ignáccal megvette a Neues Pester Journalt, amely a német nyelvű liberális magyar kispolgárság lapjaként lett igen népszerű hamar.

A Bazilika tövében lévő sötét bazárból induló, a keresztségben a Hungária nevet elnyerő nyomda- és kiadóvállalat 1873-ban költözött át a célszerűen átalakított Váci úti palotába. A kilencvenes évek végére Bródy Zsigmond az ország egyik legnagyobb és leggazdagabb kiadója lett. Ekkor a virágzó céget átadta öccsének, Samunak. Az 1906-ig békésen élő cégalapító — gyermeke nem volt — részben a gödöllői és a később Szlovákiába rekedt bélai birtokokkal, de főképpen jótékonykodással, kulturális mecenatúrával, kórházalapítással foglalatoskodott. Felesége, Stern Adél nevét kapta az általa létrehozott gyermekkórház, a mai Szabolcs utcai OTKI, a legjobb publicisták számára alapított díjat pedig egyebek között Pulszky Ferenc és ifjú Andrássy Gyula nyerte el.

A mindezért, de mindenekelőtt míves könyveiért országos megbecsülésnek örvendő Zsigmond 1896-ban tagja lett a főrendi háznak is.

A szintén főrend öcsnek, Samunak hat gyermeke volt: Dániel, László, György, Szeréna, Rózsi és Erzsébet.

1922-től az 1889-ben született Laci gyerek vitte tovább a boltot.

Felesége, Maróti Dóra, Maróti-Rintel Géza festőművész rendkívül tehetséges, grafikus-belsőépítész-keramikus lánya kezdettől ott volt mindenütt. Míg férje főként a kiadó üzleti ügyeit intézte, ő tervezett, szervezett, művészeti vezetett.

A család is a cég házában lakott. A harmadik emeleti lakás nyolc szobájából háromban cseperedett a három Bródy gyerek.

Volt fräulein, cseléd, szakács- és mosónő, a papa által liberálisoknak hitt pesti piaristáknál iskoláskodás, zebegényi nyaralások a dzsentroid Maróti nagypapánál, látogatások a tizennyolc után Svájcba települt és kiábrándítóan elsvájcisodott Bródy-rokonoknál, sízés telente Arosában, meg más efféle polgári dolgok.

A gyerekeknek otthon kellett megtanulniuk a családi vállalat munkarendjét, megismerni a könyv- és lapcsinálást, csecsemőkortól összebarátkozni szerkesztőkkel, nyomdászokkal és a kifutóval, akit úgy hívtak egyébként, hogy Ádler Zsiga, akkor még bácsi nélkül.

De persze nemcsak gyerekek készültek a házban, hanem könyvek, periodikák, az egyiknek például az volt a címe, hogy Nyugat, de a két háború között a Bródy-házban készültek az Esti Kurír, Az autó, az Újság és a Gyermek és család című lapok is.

Ahogy a gyerekek lassan elhagyták a négyszáz négyzetméteres családi fészket — a legidősebb, Péter 1937-ben Londonba ment, aztán aztán Pittsburghbe — ott is számítógépezik mind a mai napig, a legkisebb itthon teszi ugyanezt — a második, András egy emelettel feljebb költözött, de nem maradt ott, mert kishamar elvitték munkaszolgálatra — szóval az üresedő, leválasztott gyerekszobákba új lakók költöztek, Gellért Oszkár például, vagy a képzőművész-építész Kozma Lajos.

Az András gyerek 16 éves gimnazistaként, miután már volt szedőgép-szerelő, könyvkötő és volontőr, előbb egymaga intézte az előfizetők nyilvántartását, majd később az egész könyvterjesztést — erre a célra az állami időkben külön vállalat jön létre majd.

A családi legendárium immár írásban is több ízben rögzített darabja szerint, amikor Radnóti Miklós két munkaszolgálat között elhozta a Naptár című klasszikus ciklusát a Hungáriához, akkor lefelé alkudott, nem akarván elfogadni tizenkét kis versikéért annyi pénzt…

Aztán jött a háború, ki-ki, Volksbund, Gestapo, királyi honvédség elvitt pár embert a családból, de végül is mindenki megmaradt és visszajött.

1945-ben indult a munka újra. Az első — akkoriban valamiért a „szabad” jelzővel aposztrofált — könyvnapon a Hungária Nagy Lajos Pincenaplóját, Lukács György Balzac, Stendhal, Zola című munkáját és Gábor Andor bécsi cikkeit jelentette meg. (Ez utóbbit a szocdem nyomdászok nem akarták kiszedni, mondván, hogy ők sem szerették Horthyt, de azért ez már mégiscsak túlzás…)

1946-ban Bródy András megkezdte a Darvas József, Lukács György és Ortutay Gyula által szerkesztett Fórum című folyóirat kiadását. A kezdettől baloldali lap 1950-ig tartó — negyvenkilenctől nem Bródy jegyezte — folyamaiban természetesen tükröződnek a politika nem éppen lelkesítő változásai, de hát mi egyéb tükröződhetne egy lapban. A könyvkiadás terén Bródy-nak mindenekelőtt Déry Tibor és Lukács György munkáinak megjelentetése miatt voltak kellemetlenségei — ez utóbbi szerző később sem lesz hatás nélkül a volt könyvkiadóra…

Aztán jött az államosítás, majd a szakma gyors, ám gyökeres tönkretétele.

Az apa, Bródy László egy időre még az Athenaeumhoz került, de aztán csak kirúgták, majd a biztonság kedvéért ki is telepítették Fegyvernekre, ahol szép gótikus templom van, ez azonban vigasznak sovány volt.

A protekcióval Pestre visszamentett öreg ötvenhatban Angliába ment, ahol miután a svájci rokonság gondosan kisemmizte 1960-ban halt meg.

Felesége hazajött és közmegbecsülésre — Tótfalusi Kis Miklós díjat is kapott — dolgozott 1985-ig, vagyis mindhalálig.

András még egy darabig a szétszervezett Hungáriánál maradt vezérigazgatónak, de körötte is gyorsan fogyott a lég, a kiadó Sztálin 70. születésnapjára megjelentetett, Betlen Oszkár szerkesztette díszkötetét például bezúzták, mert nem lett elég díszes, ami csak ma dicsőség, akkoriban roppant kínos volt.

Az újabb, 1950-es átszervezést, melynek folyományaként a Hungáriából Ifjúsági Könyvkiadó — később Móra — lett, Bródy nem várta meg.

A Mávagban esztergált egy kicsit, majd a Csepel Műveknél csinált statisztikákat. Így lett belőle matematikai közgazdász, cikluskutató és egyetemi tanár — Zambiában, aki most éppen azt kutatja, hogy végül is mi az isten történt itt az elmúlt ötven évben.

Egyik fia nyelvészprofesszor lett, a másik muzsikálni szokott, szabad idejében pedig gyűjti, karbantartja, rendezi a családi múlt megmentett lapjait. Most, hogy hőskorszaki társa, kollegája elszittyásodott egészen, a zenész-szövegíró Bródy talán rábukkan a — saját szavaival: e hazában anyára talált — magyar könyves, a Zsigmond dédpapa szép és harcosan hazafias verseire is, például ezekre az 1861-es országgyűlést köszöntő, kicsit döcögő, ám őszinte sorokra:

„Az én fajomnak a sorskönyvben / Örökkévaló élet van beírva, / Nem dönthető azt a középkor / Vak buzgósága nem érdemlett sírba! / Ki egy Istent első imádott, / Ki a megváltót hozta földi létre, / Ki a szellem zászlóvivője, / Az el nem veszhet, annak örök élte!

Bächer Iván