Piactér

Ez a piactér is elmondhatja magáról, amit a munkácsi Kohn bácsi: nyolcvan év alatt öt impérium szeszélyeit kellett elszenvednie, miközben mindvégig maradt a helyén. A különbség csak annyi, hogy Kohn bácsi ma már nincsen Munkácson egy sem, Rozsnyó egyetlen főtere azonban még ma is a helyén van, nem szétverve, közértkockákkal nem tönkretéve, úgy, ahogy fejedelem Rákóczi Ferenc is örömét lelhette benne, ama kis időben persze, amelyet egy fejedelem városnézésre fordíthat, amikor éppen szabadságharcot igazgat.

A kép — egy tízrészes szuvenír leporelló darabja — valamikor 1938 és 1944 között készülhetett, ezt a hatalmas címer és a tornyon körbefutó fölirat — „Magyarok voltunk, magyarok maradunk” — eléggé kétségtelenné teszi.

A tér neve manapság: namestie Banikov.

Bányászvároska volt ez, meg iskolaváros, meg püspöki székhely.

Mindez ma is.

Szorgos szászföldi mestertelepesek alapították, gyarapították, építették újjá és újjá a menetrend szerinti pusztítások után.

E század első felében nagyjából egyenlő arányban élt itt három náció; német, magyar és szlovák nyelven egyaránt lehetett alkudni a torony tövében a hegyekből leereszkedő vagy az Alföldről felránduló szűkszavú kofákkal.

Ma már persze egy szál szász nem sok, annyi sem él a tájon. A második háború sötét sodrától megmenekülteket Benesék takarították ki kíméletlenül. (Persze, még a legprecízebb munkába is csúszhat bele hiba — ottjártamkor egy olyan, németül szépen beszélő fogorvos javította meg a kocsit, akinek ősei még a felvidéki tárnákban használták ezt a nyelvet, de a derék doktor megkért, hogy ezt ne mondjam el még senkinek… Egyébként a csecsemő Szlovákiában, ahol minden várakozással és híreszteléssel szemben egyelőre még nem lett minden gyökeresen és azonnal rosszabb, sorra érkeznek kérelmek német anyanyelvű iskolák alapítására és ilyen iskolák valóságosan is indulnak — miközben hivatalosan nincsenek is német nyelvű anyák.)

Mint a legtöbb felvidéki — alföldi, erdélyi és dunántúli — városkában, itt is sokan születtek, sokan éltek és haltak, és jónéhányan megfordultak erre.

Innen indult például Pákh Albert, hogy szerkesztő, író és mindenekelőtt Petőfi jóbarátja legyen.

Itt nevelkedett a Tichy festő testvérpár, a bal oldali templomtorony mögötti vas sírkeresztjeiről nevezetes temetőben nyugszik Móricz kisfia, a Bandika, egy időben pedig a piactéren ma is megtekinthető zömök, támpilléres úgynevezett kamaraházból dirigálta Rákóczi a kuruc hadiipart.

Mondanunk sem kell, hogy bóklászott erre Petőfi is, innen indult Aggtelekre örökkön élő nevét a sziklába is bevésni, és megsértődni amiatt, hogy kísérője, a falubeli rektor a nevet kisilabizálván nem kapott szívéhez…

Kitelepítéséig ide járt iskolába a most éppen feledés alatt álló publicista is, aki innen, a szlovák, német, zsidó, cigány cimborákkal való együttgyerekeskedés után eredt egyebek között egy előítélet nyomába.

Alig hihető, de a városka sokat szenvedett, gyakran feldúlták, kirabolták, lakóit megölték, elhajtották.

Kicsinyke virágzás is esett a szokott időkben, a középkor nyugalmasabb évtizedeiben, a tizennyolcadik század békés derekán és a Monarchia századfordulóján, mindenekelőtt.

Akkoriban lehetett a legvárosibb a város. A millennium idején a főtér és a belőle kivezető négy utca polgárházaiban polgárok éltek, akiknek apjuk, anyjuk, nagyszüleik is itt születtek, akik tizenkét személyes kerek asztalt ültek körül vasárnaponként, és akik ebéd után leplezett izgalommal korzóztak a Diáktemplom hatalmas tornya körül vagy a városháza mögötti sétatéren.

Ma Roznavának húszezer lakosa van…

A képen látható torony egyébként a középkori városházához tartozott, amelyet büntetésből romboltatott le Lippay György, amiért a lakosok áttértek a protestáns hitre. Mondhatnánk, hogy az érsek úr már 1650-ben elkezdte a huszadik századot, de ne mondjuk, mert ő legalább épített is valamit a rombolás helyén, igaz, hogy a város költségén, igaz, hogy nem olyan szépet, mint a középkori épület lehetett, és igaz, hogy a jezsuitáknak, de mégiscsak épített valamit, elfogadható külleműt, a térre illő barokk templomot, amelyet a múlt század derekán a kép bal sarkában látható torony mögött emelt — ma kórházként romosodó — iskolájukban tanító premontreiek vettek át, innen a diák előnév.

A templom oldalán ép, sőt kitatarozott kis bazár- és boltépületecskék emlékeztetnek arra, hogy a manapság meglehetősen néptelen főtér — az autókat kitiltották, a gyalogosok pedig nem mászkálnak annyit — nyüzsgő piac volt egykoron.

A minden becsületes, középkori eredetű, piacközeli templomot rendesen övező — a pesti belvárosit is ilyen vette körül — boltsor előtt szép virágágyás tarkállik. Helyén volt a szocialista, csehszlovák városka címere. Mikor annak jött arrafelé is szezonja, a betonalkotmányt felrobbantották. De nem robbant föl. Robbantották újra, de csak épp, hogy megsérült. Hetekig robbantgatták, amíg eltűnt valahogy. De akkor meg kibukkant alóla Rozsnyó ősi, két bányászkalapácsos, háromrózsás magyar címere. Azt is hetekig kellett robbantgatni, vésni, kalapálni, míg végre egy igaz, szlovák virágágyás kerülhetett a helyére.

Hiába, mint azt itthon is tapasztalhatjuk, nem kis munka a múltat végképp eltörölni.

A torony előtt az úgynevezett Franciska-szobor áll — a képen. Helyére a mögötte lévő fára a magyarok által fölakasztott magyar partizán, Tóth István szobra került.

Ha arra tévednél, ma már azt se keresd.

A tűztorony mögött viszont érintetlenül vészelte át a századokat a püspöki palota, és a képen is látható a tér sarkán fehérlő kicsiny házban lakik a püspök helyettese, a magyar esperes is, akinél volt szerencsém vendégeskedni is egyszer. Amikor megláttam szobányi spájzát és teremnyi konyháját, amelyben két asszony szorgoskodott a négy tűzhely körül — egyik (mármint tűzhely) — gázzal működött, a másik villanyrezsó volt, a többi — mert biztos, ami biztos — hagyományos, öreg sparhelt, de hatalmas — akkor mintha valamit megéreztem volna az egyház, minden rezsimet kibekkelő — szívósságának titkából.

Manapság mind többen járnak ide, a százados, boltozatos termekbe magyar nyelvű hittanra, a régi házak helyén emelt lakótelepen továbbra is működik a magyar iskola, bár, aki azt szeretné, hogy kitisztuljon némiképp a szlovák szakszavakkal már alaposan elkevert, jó palócosan oázó beszéd, az inkább elküldi a gyereket Kassára.

A fák közül kibukkanó püspöki templomtorony mögött manapság irdatlan kórházépület fehérlik. Huszonöt évig épült. Most éppen bontják, mert a gondosan a legfelső emeletre tervezett gyógy fürdőmedencék persze kilyukadtak, és szertefolyt az egész víz, mind a harmincezer négyzetméteren.

Víz egyébként van itt bőven, a város különböző pontjain fakad fel a környező hegyek mélyének kristálytiszta leve, az folyik a lakótelep tövében is egy csőből szakadatlanul, azt issza mindenki, aki lusta elmenni a főtér sarkán, a kamaraházzal átellenben lévő sötét, kicsit büdös, de mégiscsak remek és olcsó pivnicába, ahol egyelőre a magyar és a szlovák szó barátságosan folyik, együtt a frissen csapolt, gömöri-gemeri sörrel.

Bächer Iván