Népszabadság, 1993. június 19.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Nagyon szeretem a szalonnasütő helyeket.
Ha csak megpillantok egyet, valami furcsa jó érzés, melegség tölt el azonnal. Nem is kell, hogy este legyen, nem is kell, hogy égjen a tűz, piruljon a parázs fölött a szalonna, nem, már a puszta, ottmaradt hely látványa megnyugtat, békít, enyhít, segít kicsit.
Nem tudom, miért. Talán, mert a szalonnasütő hely abszolút felesleges dolog — minden az, ami jó —, értelme semmi nincsen, teljesen oktalanul ülünk nyárestéken át odakünn a hűvösben, a szalonnát, kolbászt, bepácolt húst megsüthetnénk odabenn a rezsón is, nem lenne úgy piszkos, füstös, büdös sem a koszt, sem az ember, de hát mégiscsak kitelepszünk a téglára, padra, rönkre, ki tudja, miért.
Szeretem a szalonnasütő helyeket, talán mert olyan még nem volt, hogy lekucorogva, nyársat markolva, izzó parázsba mélázva nézve még rosszabb lett volna, nem tudom, szeretem, még a felhagyott tűzhelyek mellett is megállok, talán, mert szeretem az emlékeket, a nyomokat, talán, mert úgy alakult, hogy egy kicsit idejekorán és egy kicsit a kelleténél többre emlékezve kell élnem, nem tudom, nem is érdekel — szeretem, nagyon szeretem a szalonnasütő helyeket.
Sok és sokféle szalonnasütő helyet láttam már életemben, találkoztam tökéletesen kivitelezett kerti kemencemonstrummal, boltban vett faszénnel üzemeltetett, lábakon álló acélszerkezettel, földre vetett autókerék-abroncs-vassal, kényelmes kerti padokkal, nyárstartó villákkal, szervír-asztalkákkal körülépítettel, egyszerű, téglával kerítettel.
Még az is megadatott, hogy bírtam saját, enkézzel épített szerény zuggal is, sőt manapság is van valahol pár tégla, amit magam raktam egy földbe ásott lyuk köré…
Szeretem a szalonnasütő helyeket.
Nemrégiben azonban egy különösen barátságos, meghitt helyre leltem.
Tágas, gyeppel lepett, buja bokrokkal hatalmas fákkal körített kert közepén, fehér téglákkal gondosan kirakott, egyszerű, ám láthatóan praktikus és gyakran használt tereptárgy volt a szóban forgó.
Mellette kis lak állott, a szalonnasütő hely tulajdonosa ugyanis itt lakik, itt él, kis családjával egyedül, a nagy kertben lévő kis kerti házban, itt is dolgozik, tesz-vesz, őriz, felügyel.
Életemben kétszer jártam errefelé csupán, de a remek szalonnasütő hely csak most, második alkalommal ötlött szemembe.
Kényelmes pad állt közelében, kis asztalka is talán, odébb gyermekeknek homokozó, apró lapáttal, elszórt homokformákkal, sárga vederrel, terebélyes fa alatt hinta, palinta.
Nagyon szép volt.
Szinte orromban éreztem már a sült szalonna kesernyés, a sült hagyma édeskés, a sülő hús érett, fűszeres pácszagát.
A kis kert egyébként egy nagyobb kert közepén terült el.
A nagyobb kert bejáratánál — legalábbis azon a pénteki reggelen, amikor bokros teendőmet intézni arra vitt utam, pezsgett az élet.
Kocsmák, büfék, lacikonyhák várták a betérőt, cseresznyepárlat, paprikás főtt csülök, fűszeres véres hurkafüzérek illata vegyült a hársfák tavaszi szagával.
Apró kis boltok, virágüzletek tarkállnak mindenütt, odébb szorgos iparosok fúrtak, véstek, faragtak, izzadt, izmos, barnára sült felsőtestek villantak éles fényében a kora nyári napnak, körfűrész vijjogott élesen, nehéz kalapács hangja koppant…
Odébb hatalmas, századfordulós, faragott fadíszekkel ékes nagyvendéglő várta a sétában, menetelésben, ácsorgásban megfáradt vendégeket, kisteremmel, naggyal, terasszal, habzó sörrel, babgulyással, virslivel.
És odabenn a nagy kertben is kavargott az élet.
A bejáratnál komoly, tekintélyes hivatalépületben félfogadtak tekintélyes, komoly hivatalnokok.
A hatalmas, lombos fákkal szegett, gondosan ápolt sétányokon kisebb-nagyobb csoportok vonultak föl s alá, az elhanyagoltabb szegmentekben szomorkás párok andalogtak, magányos öregek kucorogtak a kis padokon.
Ilyenkor napközben persze nem üzemel a nagy kert kis kertjében a szalonnasütő hely, gazdája dolgozik nyilván, a gyerekek az iskolában vannak el, így nyáron táborban talán, Balatonnál, esetleg falusi jó rokonnál, az asszony pedig tesz-vesz a ház körül.
De ha leszáll az est és bezár a nagykert, kiskertjébe megtér a mester, meggyújtja tüzét, ág, rőzse, fa itt mindig akad, nagyobb husángot is helyez rá, parázsra égeti nyilván, közben a szalonnát bevagdossa gondosan, vigyáz, hogy sem túl vastag, sem túl vékony ne legyen a taréj, így belül nyers maradna, amúgy odaégne, bevagdossa gondosan, végére hagymát biggyeszt, keresztbe, hogy le ne potyogjon, kikészíti egészen-egészen közel a tűzhöz, hogy megpiruljon, az éppen másfél centi vastagságúra szelt kenyereket… és a sült, húsos háziszalonna, a lédús, tömzsi hannoveri hagyma és a forró kövön átsült pirítós szaga végigleng Rákoskeresztúr dús lombú fái közt, és amikor már a gyerekek is ledőlnek, visszavonul az asszony is, és az ember egymaga marad odakinn, a hatalmas kert közepén lévő kicsiny birtokon, a sejtelmesen vöröslő parázs felett merengve, egészen biztos, hogy az éji homályból néhány vendég is előimbolyog…
A háromszázegyes gondosan ápolt lakói, a mélyben hallgató szochazások, torokgyík kínozta gyermekek, szépen felsorakoztatott olasz katonák, egyetemi tanárok és komisz pribékek, kispolgárok, vezérőrnagyok, svihákok, rablók, gyilkosok, szabónők, grófok, cselédek, horvátok, szerbek, tótok, oláhok, zsidók és a többi tíz- és tízezer közül bizonyosan akad egynéhány minden este, aki dacolva a kései órával, veszi a fáradságot kikelni ágyából, odújából, porából, hamujából, és odatelepszik a derék mester mellé a padra, nézi egy darabig a hunyó-remegő, föl-fölkapó tüzet, aztán kér is talán egy fél karéjjal a megpirult, kormos, roppanó, ám belül mégis csak puha kenyérből, amelyet teljesen átjárt már az édeskés-sós, füstízű sült szalonna zsírja.
Bächer Iván