Népszabadság, 1993. június 12.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
— Az anyádat… Azt… A jó édes anyukádat… Már csak te hiányoztál… Nem elég nekem ez az egész… Ez az egész… még te is…
Persze, lehet, hogy jó… jó ez így… Legalább most már abbahagyhatom… Lehet, hogy hálával tartozom a te sövénye ferdült heftidnek…
Mert most abbahagyom… Abba… Elég volt… Elég… Abbahagyom… Meguntam…
Ha tudnátok, mennyire unom… Unom és utálom… a dirigálást, zenekart, titeket, a nyitányt, Beethovent, a zenét… mindet unom és utálom…
Csak tudnám, hogy mi az istent kerestem én ezen az elátkozott helyen… Itt… Délkelet-Tirana külsőn… Mit keresek én itt… Miért nem mentem el, akár a többi… Csak tudnám, miért maradtam ebben a koszos városban, ebben az ázsiai jurtahalomban, ahol már nincsen egyetlen ember sem, akinek hiányozna a zene, akinek a zene valamire is kellene, mit keresek én ebben az elzenétlenedett világban, a fafülű lelkek között, köztetek, akik bunkók vagytok, akik észre se vennétek, ha elveszne, fölszívódna, elégne minden kottalap…
Csak azért jöttök el, hogy a feleségetek fölvehesse a legújabb maskaráját, ti pedig feszenghessetek mellette, jó esetben bezabáljatok utána… Minek ez az egész… úgysem figyeltek majd… Nem figyel oda senki… bunkók… Azt hiszitek, nem tudom, mire fogtok gondolni az Egmont alatt… A nőtökre gondoltok majd, meg a seftre, meg a holnapi ebédre… valami zsíros, cupákos, kocsonyás húslevesre, amit teliraktok majd kelkáposztával, mert mindennél jobban szeretitek az idei, ropogós, friss kellevelet, telirakjátok vele a levest, hogy teljesen elvesz majd a hús íze, de nem baj, mert ti csak a főtt kellevelet szeretitek zabálni, sózva, borsozva, erre gondoltok majd az Egmont alatt, amilyen bunkók vagytok, és persze igazatok is van, mert milyen is ez az Egmont… Jó, jó, de azért csak érződik rajta, hogy odacsapta a mester… Tudják, hogy mi van a partitúra-kézirat margójára írva? Megint drágább lett a krumpli…
De hát ha valami remekművet is játszanánk… Ezzel a zenekarral… Nézzétek meg ezeket a szerencsétleneket… Azt se tudják, hogy mit játszanak majd… csak mozognak az ujjak, akár a virslik, csak húznak és vonnak, csak fújnak és köpködnek közben, nézzétek meg azt a svábot… Otthon, Budakeszin nutriákat nevel… semmi más nem érdekli, csak a nutriák… egész nap azokat a szerencsétlen állatokat buzerálja, olyan büdös, akár egy dögkút, és akkor este beül Egmontot játszani… csupa idióta és dilettáns… Nézzétek meg azt a koncertmestert… Maga a tehetségtelenség…
Jó, jó, tudom, hogy most mire gondoltok… Nincsen jogom nekem se pofázni, persze, persze… Azt hiszitek, nem vagyok tisztában azzal, hogy minden gond nélkül el tudnák játszani nélkülem… Még jobban is eljátszanak… persze nem jól, de jobban… Jól eljátszani nem lennének képesek soha…
Persze, nekik is megvan a véleményük rólam… Azt hiszitek, nem tudom, hogy hívnak a hátam mögött…
Igazuk is van… Én is utálom magamat…
Utálom ezt az egészet… de magamat utálom a legjobban… Istenem, micsoda hazugság az egész, ha tudnátok, micsoda hazugság… micsoda hazugság vagyok én… Én maga vagyok a hazugság… alelnökség, kitüntetések, díjak… franc, aki megette…
Pedig én nem ilyen vagyok, higgyétek el, hogy én nem ilyen vagyok, nem ilyen magabiztos, határozott, kimért és hideg, ugyan… Én vagyok a világ leggátlásosabb embere… Tudjátok, hogy megyek végig az utcán? Mint aki a jégen jár… Majd összecsinálom magam… Ha csak egy embert látok, már félek, rettegek… Mindegyiktől rettegek, mindegyiktől…
Nem tudom, mit gondolnak rólam, hiszen hazudnak, mind hazudnak, jönnek, gratulálnak, vigyorognak, és közben azt gondolják: no, ez a vén trotli maradt olyan, amilyen volt mindig is: tehetségtelen, unalmas, középszerű… Hivatalnok-karmester… Karmestergép…
Azt hiszik, nem tudom… szörnyű hazugság ez az egész…
Pedig én mégiscsak szeretlek benneteket, szeretlek, csak karmester akartam lenni mindenáron, alelnök, kitüntetett, díjazott… aki másoknak dirigál…
Na mindegy… Eljátsszuk, ha már itt vagyunk… Élni kell… Na… hagyjuk ezt… játszani kell… eljátsszuk, ha már itt vagyunk… Élni kell… Na… Kell… Kelkáposzta…
Megfordult, fölemelte kezét és ahogy mindig, ahogy máskor is, határozottan, energikusan, keményen beintett, és fölzúgtak az Egmont férfias akkordjai.
Bächer Iván