Támpont

Elmentem megnézni most is, ott van-e.

Három éve, ha történik valami, mindig elmegyek megnézni, ott van-e.

Fölszállok a villamosra, átmegyek, a hídfőnél leszállók, az aluljárón lépcsőzök le-föl, a Frankel León a térig ballagok, a sarkon meleg szívvel pillantok a presszó teraszára, a székház előtt lassan megyek, hogy lássam a kocsikat, aztán a hatalmas, ronda, pártállami üvegajtón benyitok, ha nyitva van, csak bekukkantok, és megnézem, ott van-e.

Elmentem pár hónappal a választások után, elmentem a taxisblokád után, elmentem a különféle botrányok után, az óvatos hátrálások, visszakozások, elhatárolódásocskák után, el az ügynököző tanulmány után, el a termeszező tanulmány után, el az október 23-i kopaszseregszemle után, el a nagyobb kormányfői szózatok után, elmentem mindig megnézni, ott van-e.

Elmentem most is.

Nem mintha különösebb kétségeim lettek volna, hisz azok, akik azokat végre néven nevezték, azok lettek végül is kirúgva, míg a néven nevezettek benn vannak ma is, de hát ez-az mégiscsak történt, elmentem tehát most is, megnézni, ott van-e, fölszálltam a villamosra, átzötyögtem a hídon, lementem, fölmentem, végig a Frankelen mentem, pillantást vetettem a kellemes teraszra, a gusztusos kocsikra, benyitottam a csúnya, drótüveges ajtón, egy pillantást vetettem a portásfülke előtti kisasztalra, bólintottam, és már mentem is kifele megnyugodva, nem vagyok hülye, jól érzem én ezt az egészet, ott van ma is az asztalon, miniszterelnök, miniszter, történész, író, irodalmár elmegy mellette naponta, szemét egyiknek se csípi, vörösödve, magából kikelve egyik sem üvölt fel, takarítónővel, hivatalszolgával, kapussal szemétbe, francba, tűzbe, könyvtár mélyibe egyik se dobatja, nem, ott van ma is az asztalkán, szépen, nagy stószban, társai között, 98-ért a Hunnia.

Bächer Iván