Káposztás kettő

Túl van már mindenen.

Túl Angyalföldön, túl Újpesten, túl Káposztás egyen is.

Itt — ezelőtt — ember nem lakott soha. A környéken csupán országgyűléseket tartottak néhanap, ha nem fújta a szél a rákosi homokot nagyon.

Itt mocsár volt, töltés, fűzfa, aztán sitt csupán.

Mára már csak a sitt maradt.

Rajta a telep.

Az utolsó telep.

Az utolsó pesti lakótelep.

Alatta korábbi, odébbi építkezések hordaléka, magyarul a sitt. Sok méter vastagon. Ezért nincsen itt fa, csak egy. Egy platán. Beásva jól a földbe, pontosabban sittbe.

Derékig.

Nem is nő már tovább. Marad akkora, amekkora volt. Kicsi, de fa. Nagy dolog az errefelé. Ahol a fű se nő. Sitten ugyanis a fű se nő.

Sitten sitt marad.

Káposztás kettő a sitten áll.

Alatta, körötte nincs egy talpalatnyi föld.

Voltak kezdeményezések némi termőtalaj beépítésére is, de hiába, nincsen pénz a földre. A földre sem.

Itt nem élnek pénzes emberek, gazdája, patrónusa, szponzora vagy csak távoli jóakarója akár a telepnek, nincsen még szegény sem.

Papok nemigen laknak itt. Polgárok, katonák inkább.

Az előbbiek önkormányzati és öröklakásban, az utóbbiak, különféle belügyi kötelékeknél alkalmazásban álló társaikkal együtt, szolgálatiban.

Ők ki vannak szolgáltatva tehát, aminek, különösen rendszerváltás idején, legalábbis az új rezsim szempontjából lehet némi előnye.

Egy ideig. Mert hamarosan lejár az öt év, és a lakás önkormányzativá lesz.

Minimális errefelé-élettapasztalat birtokában első ránézésre meg lehet becsülni, melyik ház milyen lakásos.

Az öröklakásos a legpofásabb, az önkormányzati házak már kissé ziláltak, a szolgálatiak szolgálnak valahogy.

Itt, Káposztás kettőn jó barátom él, dr. Spét Ernő, szép feleséggel, számos gyerekével.

Dr. Spét Ernő, aki mérnök amúgy, gépész, sok mindenről nevezetes, például mindig kétféle zoknit visel vagy péntekenként eljár Mini- és Tengs-Lengs-koncertre, jó ember is továbbá, daliás is, és sorolhatnánk még tovább, a sok minden nevezetességből mindenesetre az egyik, hogy ő kapta meg a város, sőt talán az ország, de az is lehet, hogy az egész térség utolsó szociális bérlakását.

Beadta a kérelmet, egy lakályos mosókonyhában lerakott néhány masszív kólásdobozt, arra ráfektetett egy laticelt, azon, szépen gyarapodó övéivel kihúzott gyors tizenhárom évet, megkapta a lakást, és másnap már vége is lett a kommunizmusnak.

De ez már Ernő barátomat nem érdekelte.

Neki már meglett a lakása.

Káposztás kettőn ugyan, de meglett.

Évek óta hív, menjek ki nézni.

De hát nem úgy van az. Káposztás kettőre nem lehet kimenni, csak úgy.

Egy káposztási kiránduláshoz idő kell, kondíció, fölkészülés fizikailag, lelkileg.

Káposztás kettő ugyanis baromi messzi van.

Még Káposztás egyen is túl.

Aki odamegy, az aztán ott van, és aki eljön onnan, az nagyon nincsen ott.

Párévi egyeztetés után végül sor került az útra.

Ernő barátom bejött értem húszéves Skoda mikrobuszával.

Indultunk aztán, végig a rakparton, átvergődve a Váci útra, onnan a Fáy utcán fordulva jobbra.

Az új és gyorsan és méltán közkedvelt diszkontáruház magasságában már szembeszökő változás érződött a kétszer kétsávos úton: elkezdett erre a madár se járni.

Jobbra az újpesti vasút pályája mentén végig széles, füves, gazos placc: a káposztásmegyeri metró gondosan meghagyott helye.

Meg is épül majd a pálya, mihelyst Káposztás egy kicsit összeszedi magát és rendez egy világkiállítást. Addig a placc jó a kutyáknak.

Balra hatalmas házmonstrumok magasodnak elő. A különféle erkélyvas színű, sátortetős, meglehetős ritmusban elhelyezkedő együttes tömegében kicsit emlékeztet a nevezetes, húszas években emelt bécsi munkáslakótelepre, persze azt csak képen láttam, az még Káposztás kettőnél is messzebb van.

Körbeautózzuk Káposztás egyet előbb.

Lakótelep.

Nagyjából minden van itt már, üzletek, iskolák, rendelő, posta, sőt még gimnázium, nem is rossz, mondják.

Az utcán tarka forgatag — gyedes, gyeses mind kirajzott a májusi napra.

Odébb, már-már Dunakeszinél, Káposztás kettő.

Két domborulattal egymással szemben lévő, széles útabronccsal körülölelt házkaréj.

Középütt a kisebb házak, a széleken a nagyok.

Az útabroncson kívül az iskola, óvoda, bölcsi komplexum, magában.

A széles úton, már most, dél körül is gyereksereg korzózik.

Sokáig persze nem volt zebra. Az út mellett virággal lepett kő emlékeztet a mulasztás szomorú konzekvenciájára…

Ernő barátom megmutatja Káposztás kettő első, és éveken át egyetlen kijelölt gyalogos átkelőhelyét: egy soha, senki által semmire nem használt gazos árokpartról lehet átkelni rajta, egy soha, senki által

semmire nem használt másik gazos árokpartra.

Leparkolunk. Ez itt nem gond. Ha mind az ötezer helyi lakos otthon van már, akkor is bőven van szabad hely.

A helynél kevesebb kocsi van. Ellenben, ami van, az sokféle.

Káposztás kettőn minden gépkocsitípus megtalálható, amelyet hazánkban ez idő tájt negyven és nyolcvanezer forint körül kapni lehet.

Aki férfi itt, az maga szerel.

Szerelnek is jó néhányan a kora délutáni napsütésben. Bizony jócskán akad itt az idejével szabadon gazdálkodó polgár.

Amúgy pedig hullámzik a nép a házak között.

Általános népviselet a klott, amely csattogó strandpapucsba torkollik.

A hölgyek lazán mozognak, rövid szoknyában, farmerben, trikóban.

Nagyon sokat kell köszönni, pár szót váltandó megállni, dolgokat lerendezendő ide és oda betérni.

Iskola, tábor, üzlet, gyerekruha, kipufogó, kosarazás, tollasozás, hétvége, tévé, pofa sör.

Hozzávetőlegesen mindenki ismer mindenkit.

Mindenki mindenkit tegez.

Korosztály szempontjából Káposztás homogén: harminc és negyven közötti populáció próbál boldogulni itt.

No meg a leszármazottak serege.

Rövid körözés után megyünk is pár gyerekért, ráadásul meg is kell beszélni ezt meg azt. Az iskola itt nagy dolog. Művház, kultúrotthon vagy más efféle szemfényvesztő bolseviki intézmény Káposztáson nem lévén, ha egy és más mégiscsak megesik, ha történik valami, ha szerveződik egy-egy akció, abból az iskola ki nem maradhat.

Káposztás kettőnek az iskola az egyetlen kovásza.

A gyerekek már csoportosítva várnak: a óvodást és az alsóst is begyűjti a legnagyobb fiú napközije.

Indulhat a séta visszafele.

A házak közti, jobb híján akár parkoknak is nevezhető, sittel borított terepnek érdekes jellegzetessége, hogy nincsenek rajta padok. Nem kevés a pad, nem, hogy ritkásan állna néhány csupán, nem: nincsen pad egyetlenegy sem. Nincsen és nem is volt soha.

A nép itt a porban ül.

Ernő barátom kivett egy szabadnapot egyszer és elment a távoli Újpest önkormányzatához, és fölkereste a padügyi helyettest, aki biztosította őt arról, hogy Káposztáson pad nem is lesz soha. Amit pedig egy eszdéeszes megígér, azt be is tartja biztosan.

A nép tehát a porban ül.

Jobb esetben önkezűleg eszkábált tereptárgyakon: tuskón, deszkán, lyukas vödrön, félig beásott pneumatikán.

Ilyenkor, ilyen verőfényes, május végi délutánon teljes kinn a létszám.

Az asszonyok az aprójószág körül, a serdülök a biciklinyeregben, a hosszas buszozásból éppen megtérő meglett, komor, szófukar férfiak a kocsmák teraszán.

Minden egyes nagyház minden egyes sarkán kocsma van.

Ernő barátom alapos ember, magam is szeretek rendet tartani, ha lehet, és hát annyira nem sok itt a nagyház…

Az egyik sarki helyiség ilyen, a másik olyan, de mindegyikből sugárzik valami igyekezet, jobbféle lambéria, kényelmes kerti szék, tarka, terebélyes napernyő, mindegyik kicsiny, tiszta, mindben van zajos játékmasina, kétféle sör, csapolt és jó néhány ismerős.

Vendéglő viszont Káposztás kettőn nincsen egy sem. Végül is posta és rendelő sincsen — konyhát minden lakásba építettek legalább.

Sok bolt van, állami egy se már, gyakran cserélődik gazda és profil. Volt éjjel-nappali is, de nem mutatkozott igény rá. Éjszaka a káposztásiak alszanak.

Ötkor a doktor úr kosarazni jár. Az iskola udvarán élénk az élet, élénk az élet az egész telepen.

Fölmegyünk aztán a ház tetejére. Jókora hallból balra étkezőkonyha, szembe két szobára nyíló gardróbos előtér, balra tágas nappali, hatalmas balkonnal.

Vidító a világos, jó a levegő.

Az egyik ablakból a műhelyre látni. Ernő barátom, társával hozzájutott egy kis bérleményhez, ott lesz majd az iroda, addig is szerelnek benne egy kocsit. Mert mennek a dolgok. Valahogy, de mennek. Csak meg kell oldani, el kell intézni. Csak itt kell lenni hozzá.

Odaföntről, a ház tetejéről, a tágas teraszról lehet nézni le. Szembeszökőbbek onnan az apró oázisok. Itt is, ott is, kis tenyérnyi zöldek, a földszinti lakások elé tapasztott kertecske, pár bokor, bukszus, kicsiny sövény jelzi, hogy a magára hagyott, semmiféle szervezettel, önkormányzattal, valami kis grémiummal sem bíró telep lakói, ha másként nem, de egyedül, párban, szomszéddal, haverral mégis, és valahogy megpróbál úrrá lenni. Legalább a sitt-tengeren.

Ha pedig az ember nem néz lefelé, akkor, bár balra Csillaghegy kiharapott, sárgás foltját, jobbra a lassan fölzabált Naszály-sebét látja, ám szemben, a Duna túloldalán, messzire elhúzódó, méltóságteljesen hullámzó hegyhátjaival mégiscsak ott kéklik az egész Pilis, szinte érintetlenül.

Ráadásul még négy bicikli is elfér a balkonon.

Bächer Iván