Vadas

Wágner bácsi vadast evett. Minden vasárnap vadast. Vadast kért, vadast kapott, vadast evett hát.

Eleinte kapott mást is, pörköltet, bablevest túrós csuszával, rizses húst savanyúval, rántott csirkét sült krumplival, tüdőt, pacalt, miegymást, de végül maradt az első vasárnapi ebéd, az első kimenő kosztja: a vadas.

Azt készített Sára mama azon a vasárnapon, amikor Wágner bácsi először toppant be Pistával, már a Szent István parki lakásba.

Pista, Sára mama és Mariska unokaöccse volt. Szíve szerint orvosnak ment volna, de egy bizonyos rendelet, amelyet numerus nullus néven őriz a szóbeli joghistória, meghiúsította vágyait.

Pista tehát az érettségi után, 1943 nyarán feljött Pestre szülővárosából, Kassáról. A Zsidókórház laboratóriumában dolgozott és unokatestvérénél, Gábornál és szüleinél lakott a Széchenyi utca 12/B-ben. (Gábor, akinek nem tudom igazi nevét, 1993-ban írt egy levelet Svédországba, a levelet elküldték Pestre, e levélből lopom most el ezt a történetet.) Jól éltek tehát, viszonylag jól persze, de jól, vidáman, sokat nevetve, römizve, kanasztázva.

Negyvennégy márciusában Izsi néni, Pista édesanyja eljött meglátogatni fiát és a rokonokat. A visszautazása előtti estén megnézte volna a Kaméliás hölgyet, ám az előadást Bajor Gizi betegsége miatt elhalasztották pár nappal. Izsi néni úgy döntött, hogy megvárja még azt a pár napot és jól döntött, mert nem csupán a parádés alakítást élvezhette később, hanem a német bevonulás következtében kénytelen volt Pesten — s mint később kiviláglott: életben — maradni.

Izsi néni és Mariska — Gábor mamája mellé negyvennégy tavaszán csatlakozott a harmadik nővér, Sára is, így már egy igencsak fölszaporodott famíliának kellett helyet találnia akkor, amikor az amúgy csillagos házzá minősített Széchenyi rakparti ősi lakból egy német tábornok beköltözése miatt sürgősen takarodni kellett. Csodával határos módon került a társaság egy gyönyörű, Szent István parki lakás Dunára néző szobájába.

A többi szobákban is laktak, talán vagy húszan.

Ide toppant be Pista, akit májusban behívtak egy dél-pesti hadiüzembe, és akiről hetekig nem jött semmi hír.

Képzelhető, mekkora volt az öröm, az ujjongás, sírás és nevetés, amikor a húszéves, kisportolt, mosolygós alak vasárnap tizenegy óra tájban felbukkant a tágas előszobában.

A három ölelgető nővér percekig észre sem vette az ajtóban toporgó, ősz hajú, öreg csendőrt.

Wágner bácsit.

Pistát kísérettel engedték csak el.

Sára mama találta föl magát legelőbb:

— Tölthetek egy pohár bort, édes kis szívem?

— Hát… Töltsön mama!

Sára mama és Wágner bácsi bevonultak tehát a tágas, világos, szép fákkal zöldített belső udvarra néző konyhába, amelyet belengett a készülő ebéd vidám, fanyar, tömör illatárja.

— Istenem… — hördült fel Wágner bácsi, amikor belépett.

— Mi a baj, édes kis szívem?

— Ez vadas!

— Ez vadas, édes kis szívem. Marhából. Nemsokára kész lesz.

Vadas… istenem!… Anyám csinált vadast, olyan vadast, hogy istenem… Olyan vadast, hogy… hogy … Milyen vadas ez, mama?

— Hát milyen? Nem látod, édes kis szívem? Jó. Vadas.

— De mi van a páclében, mama? — kérdezte Wágner úr kissé ingerülten.

— Mi lenne, édes kis szívem. Vöröshagyma, zöldség, répa, zeller, kis ecet, mustár, só, bors, babér, boróka…

— Micsoda?

— Boróka.

— Boróka?

— Boróka.

— Anyám soha nem tett bele ilyent…

— Hát… Édes kis szívem…

— Boróka…

— Boróka… na nézd, édes kis szívem, most habarom be éppen… — És Sára mama a megpuhult, zsírjára sütött húst félrevonta, lábaskában kis cukrot pirított, felöntötte egy kis páclével hígított, összetört zöldséggel, egy pohár aludttejet adott hozzá, kicsit utánacukrozta, sózta s közben mindvégig töltögetett a borból és diskurált Wágner bácsival.

— Meddig maradhattok, édes kis szívem?

— Nem sokáig… És mustár van benne?

— Hát hogyne lenne.

— Akkor jó… És mi van hozzá?

— Knédli, édes kis szívem.

— Knédli?

— Knédli.

— Anyám mindig zsemlegombóccal adta.

— Hát… Édes kis szívem…

— Knédlivel még nem ettem…

— Kóstold meg, édes kis szívem…

Wágner bácsi kóstolt és gyorsan enyhült.

— Jó…

— Hát persze, hogy jó… Együnk mi itt, édes kis szívem…

És Wágner bácsi kinn evett a konyhában, nemcsak azért mert a világban, mindig és mindennek dacára marad némi rend, hanem főként azért, hogy Pista és Izsi néni az ebéd alatt is kettesben beszélgethessenek a szobában odabenn.

Nekik tányérba szedve vitte be Mariska néni, a Gábor anyja a gőzölgő, bársonyos, tejfellel, pecsenyezsírral leöntött, citromkarikával ékesített adagokat, míg a savanykás vadassal teli tálat és a hófehér knédliszeletekkel megrakott égszínkék tányért a konyhaasztalra tették Wágner bácsi elé. A család többi tagja inkább csak társaságot képezett a konyhaasztal körül, élvezettel, örömmel figyelve, hogy miként tűnik el Wágner bácsi fehér bajsza alatt egyik, gondosan zaftba mártott knédlifalat a másik után.

Aztán egy pohár borral kiültették az erkélyre a jóllakott őrmestert, aki mindaddig mélázva nézte a szemközti Sziget fáinak frisszöld lombjait, a csónakházakból kirajzó evezősöket és a csillogó vízen sikló pompás gőzhajókat, amíg csak el nem szunyókált.

Négykor indultak vissza.

Így ment ez minden vasárnapon, hosszú heteken át. Történtek kísérletek egyéb ebédekkel is, de ilyenkor Wágner úr arca elkomorult, rosszul aludt az erkélyen és korábban kerekedett föl, úgyhogy maradt a vadas, végérvényesen, nem mindig marhából persze, azt egyre nehezebben lehetett szerezni, de valami mindig akadt, nyúl, liba, disznóhús, Sára mama mindenből tudott vadast csinálni.

Vadas volt azon az emlékezetes vasárnapon is, amikor megjöttek a Szabadság téri templomból, ugyanis a családi tanács úgy döntött, hogy legokosabb lesz Pistának megkeresztelkednie, s mivel a keresztelőre is csak csendőri kísérettel mehetett el a gyerek, kézenfekvő volt hogy Wágner bácsi legyen a keresztapa, szegény Wágner bácsi kissé zavarton fordult Pistához a Tőzsdepalota tövében, hogy ő tudja, hogy ilyenkor a keresztapának illene valami ajándékot adnia a keresztfiúnak, de hát most olyan fordított idők járnak, mire Pista a zsebében lévő összes pénzt odaadta Wágner bácsinak, szóval vadas volt ezen a vasárnapon is, mégpedig libából, Sára mama három napon át pácolta a mellét és a combját és olyan lett annak a vadasnak a zaftja, mint valami súlyos, sűrű, barna, középkori bársony vagy brokát.

Aztán még volt néhány vadas és lett volna több is talán, ha Pistát el nem viszi egy nyilasrazzia, és Pista nem került volna egy Bréma melletti táborba és ott nem halt volna éhen.

Bächer Iván