Nádasdy Ádám: Csak emlékszem

Örülök, ha némi kronologikus információval szolgál a könyv, hiszen a fiataloknak kell segítség, hogy mi volt hamarabb és mi volt később. – A hét írójával, Nádasdy Ádámmal legújabb, Hordtam az irhámat című könyvéről Szekeres Dóra beszélgetett.

A könyv korábban megjelent rövidebb szövegeinek gyűjteménye, amelyeket a kiadás előtt újra/átdolgozott. Milyen volt rápillantani ezekre a sokszor évtizedekkel ezelőtt készült írásokra, mennyit és mit változtatott rajtuk?

Némelyiken kicsit csodálkoztam, hogy ez akkora probléma volt annak idején?… Máskor meghatottan olvastam újra: igen, így volt, ez történt, ezt éreztem. Végtére is eléggé szubjektívek az írások, még ha mindegyik valós esetet ír is le. De fényképezni is lehet szubjektíven, nem igaz? Keveset változtattam, főleg az átfedéseket próbáltam (Turi Tímea szerkesztő segítségével is) kiszedni, hiszen ennyi év alatt előfordult, hogy ugyanazt írtam le még egyszer.

A könyvben gyakorlatilag végigkövethetjük a huszadik századot: a családtörténet régmúltba visszanyúló idejétől kezdve az ön saját életén át megérkezve a XXI. századba – párba állt épp ezért ez a kötet számomra Annie Ernaux Évek című könyvével az összegző, memoárjellegük miatt. Volt önben ilyen összegző törekvés?

Nem volt ilyen törekvés, és meglep, hogy a „régmúlt” kifejezést használja – pedig itt csak az 1860-as évekig tekintünk vissza a családfa-interjúban. Nekem az csak a tegnap, nem a régmúlt! De ez nyilván generáció-függő. Örülök, ha némi kronologikus információval szolgál a könyv, hiszen a fiataloknak kell segítség, hogy mi volt hamarabb és mi volt később.

Mit gondol a nosztalgiáról, milyen a viszonya vele? A könyv nem nosztalgiázni hív, mégis a visszaemlékezés óhatatlanul felerősíti ezeket az érzelmeket, még akkor is, ha olyasmiről olvasunk, amelyet mi magunk korunkból adódóan nem élhettünk át.

Hát igen, a nosztalgia. Megértem, ha valaki ilyet is lát bele, de a múlt felidézése még nem nosztalgia. A gyerekkorom szép volt, vagy pontosabban biztonságos volt, szoros keretet adott a család, és ezt még erősítette a fenyegetettség érzése az ötvenes-hatvanas években. A nosztalgia fogalmába viszont beletartozna az az érzés, hogy „de kár, hogy nem az van, vagy hogy nem ott vagyok” – ilyen érzés nincs bennem. A visszaemlékezés lehet objektívebb: például gyakran eszembe jut a lift a házban, ahol laktunk, folyton elromlott, egy kopott, zörgő kabin volt: de nem kívánom vissza. Vagy az úgynevezett „Hitler-szalonna”, egy piros színű lekvárféleség, amiből egy hasábot adtak a kenyér mellé uzsonnának. Nem szeretnék most olyat. Csak emlékszem.

A kötet első szövege egyfajta bedekkerként is olvasható – egy 2004-es interjúban mesélte el Várkonyi Benedeknek a családja történetét. Az ezután következő szövegekben az interjúban megismert családtagok életébe, régi hétköznapokba és kevésbé hétköznapi, szórakoztató különleges törtnetekbe csöppenünk. Ebből az interjúból és a szövegek nagy részéből kiderül, mennyire szövevényes a családjának a története. A könyv bemutatóján azt mondta, hogy csak annyira számít különlegesnek a családja története, mint amennyire oly sok más család története a XIX-XX. századból is az, ahol a Monarchiában mindenfelől és –felé jöttek-mentek a rokonok. Mennyire voltak ezek a családi történetek számontartva, kellett-e kutakodni utánuk?

Sok volt számontartva, illetve mi gyerekek elkapott mondatokból raktuk össze őket. A szüleim, nagyszüleim, ritkán meséltek úgy direkt: azt hiszem, az az érzés uralta őket, hogy minek erről mesélni, ha a háborúval és az ostrommal úgyis eltűnt az egész. Talán nem akartak nosztalgiázni. Ami a Várkonyi-interjút illeti, azért tudtam akkor sok mindent tényszerűen, mert anyám örökösödési ügye miatt fel kellett deríteni a felmenőket, ki milyen ágon mit örökölt.

Művészek között nőtt fel: édesanyja operaénekesnő, édesapja opera- és színházi rendező, egyik bátyja festő (Birkás Ákos) volt. Az egyik írásból kiderül, hogy milyen értetlenséggel fogadták, hogy a német – amely a magyar mellett a család nyelve volt – és a családban mindenki által beszélt/értett olasz és francia mellett ön angolul akart tanulni. Hogy fogadták aztán, hogy egyetemi-tudományos karrierbe kezdett? Megnyugodtak aztán, amikor megtudták, hogy a tanítás és kutatás, fordítás mellett verset is ír?

Le kell szögeznem, hogy a nagyapám, Eduard von Hübner a németen kívül semmilyen nyelven nem tudott rendesen megtanulni (magyarul se). „Adja nekem asza féliter téj” – mondta a boltban. De a többiek valóban tudtak nyelveket, az angol kivételével. Távoli volt még az angol a mi világunkhoz képest. Én sem sejtettem, hogy a Beatles és a Rolling Stones 1962-es berobbanása majd milyen közel fogja hozni az angolt a tizenévesek világához. A család az angoltanulásomat kedves hóbortnak tekintette. Ami a pályaválasztásomat illeti, abba nem szóltak bele, az magánügynek tekintődött, hogy ki mit kezd az életével. Ha segítséget kért valaki, persze kapott; de egyébként nem firtattuk egymás életcélját. Arról nem beszéltem a családban, hogy verseket írok.

A könyv címe Hordtam az irhámat, csavaros kifejezés – utal arra, hogy az ember magával cipeli a történeteit, a családja történeteit, döntéseit és hibáit is akár. Hogy viszonyul a „Mi lett volna, ha?” kérdéséhez? A családja megtehette volna, hogy külföldön kezd új életet – mégse így alakult. Ön viszont már több éve kétlaki életet él Anglia és Magyarország között. Milyen volt viszonylag későn országot váltani?

Fiatalon sokszor elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha emigrálok (ha „disszidálok”, ahogy akkor mondtuk), de sosem jutottam komoly elhatározásig. Szerettem Magyarországon élni, főleg a magyar nyelv volt a nagy csáberő, amely itt tartott. A kétlaki életem London-Budapest viszonylatban tíz éve kezdődött, amikor a férjem állást vállalt odakint mint orvos. Ne feledje: angoltanár vagyok, jól ismertem Angliát is, a nyelvet is, szóval nem volt nehéz ott megvetni a lábamat. De elszakadni Magyarországtól nem tudok és nem akarok. Ingázom: egy hónap itt, egy hónap ott.

Többnyelvű és több országban, szétszórva élő rokonsággal rendelkező családban nőtt fel – a szövegeiből egyfajta idill bontakozik ki, amikor a gyerekkorát és a szövevényes családi kapcsolatokat eleveníti fel. Mit gondol, mennyiben különbözik a mostani helyzet – amikor megannyi fiatal család kezd külföldön új életet – az akkoritól?

Ha a vasfüggöny időszakára gondol, akkor persze nagyon, mert akkor a külföldre költözés csak illegálisan volt végrehajtható, és nem lehetett visszajönni, mert lecsukták volna az embert. Ha a háború előtti időre gondol, az valószínűleg nagyon hasonlít a mostanira: költöznek ide-oda, ahol van munka, vagy iskola a gyerekeknek, ilyesmi.

A kötetben az egyik, 1997-es írásban a magyar kritika helyzetéről elmélkedik, arról, hogy az előző rendszerben a valódi irodalomkritika létrejötte miért lehetetlenült el. Azóta rengeteg minden megváltozott. Mi a véleménye, újra előállhat hasonló helyzet – csak míg korábban a politika, most a közösségi média romboló, a tudásalapú véleményt a hozzá nem értővel egy szintre helyező gyakorlata miatt?

Erre nem gondolnék. A közösségi média magánvéleményeket fejez ki, bármilyen hatásosan vagy meggyőzően, de azt nem lehet kritikának nevezni, és senki nem is gondolja annak. Ha egy kommentelő azt írja, hogy a könyvem rossz, vagy hogy jó, ez számomra nem jelent semmit kritikai értelemben – emberileg persze igen, annyira, mint ha az utcán megállítana, hogy „de vacak az új könyve, hallja!” Én nem ezt hívom kritikának.

A könyvben több történetben olvashatunk arról: a történelem, annak értelmezése mennyire szubjektív dolog – elég csak magára a felszabadulásra és a felszabadulás szó használatára gondolni, amelyet egyszerre érzett igaznak és magáénak nagyon sok ember, és legalább ennyien érezték hamisnak, tragikusnak azt, amit takar. Ön szerint hogy kellene, lenne jó történelmet tanítani ma az iskolákban?

Szubjektív? Hát nem tudom. Talán inkább társadalmi meghatározottságú. Azért az nem szubjektív, hogy zsidó barátaim ma is őszintén a „felszabadulás” szót használják a 45-ös eseményekre, míg mi, egy keresztény polgári család, az „összeomlás” vagy az „ostrom” szót használtuk. Ennek objektív, nem szubjektív okai vannak. De hogy a kérdésére válaszoljak: nem értek hozzá, csak azt gondolom, hogy nem végigtanítani kell a történelmet Ádám-Évától máig, hanem egyes eseményeket, személyiségeket reflektorfénybe helyezni és alaposan megvitatni a tanulókkal. Helyes volt-e, hogy az erdélyi fejedelmek a törökökkel szövetkeztek? A reformáció megrendítette vagy éppen növelte a kereszténységbe vetett hitet? – No de bocsánat, én inkább az irodalomban vagyok otthon. Helyesen tette-e Capulet Júlia, hogy nem mondta meg a szüleinek, hogy már férjhez ment? Ilyesmiken kellene (gondolom) vitatkozni az iskolában.