Felvonulás

Minden úgy ment, ahogy menni szokott. Már február végén szorgos munkáskezek barkácsolták a tribünöket, márciusban a Műcsarnok fenekénél megkezdték a rozzant Csepelek főlcicomázását, az egykori elegáns szanatóriumból fölfejlesztett elfekvő épületének ráncos homlokzatát tarka krepp-papírba csomagolták, áprilisban megkezdődtek a próbák, a Dózsa György út forgalmát a délutáni csúcs idején egy-egy hullámzó élőkép állítgatta le, bejáratták a bömbölő megafonokat, berekedtek a tornatanárnők, teljes káoszba fulladt a főpróba — egyszóval minden úgy volt, ahogy lennie kellett.

Elsején már kora reggel megérkeztek a kisüsti illatot árasztó veteránok vezette cserkészcsapatok a buszokkal, nyolc órára be is álltak a csíkokra szépen.

Fél tízkor, mikor már megtöltötték a környező utcákat a gyülekező felvonulók, a legmegbízhatóbb öregcserkészek és a legújabban kinevezett rendőrtisztek alkotta élő kordon által szegélyezve bepassátozott a Parlament felől a tribünök ünneplős serege. Ott volt mindenki, kormánytagok, képviselők, milliárdos alanyi költők, nyolcfős titkársággal dolgozó néptanítók, drámaíróführerek, kígyómozgású ifjúdemokraták, gombnyomásra teniszező szocialisták, azért nem egészen irredenta fórumosok, föltelepedett a tribünre mindenki, aki csak számított akkoriban.

Tíz órakor megszólaltak a harsonák. Kezdetét vette a felvonulás.

Az élen maga a belügyminiszter haladt. Jobbján masírozott egy bajszos zsoldosvezér. Köröttük lila mackós határörök hancúroztak vidáman. Őket kicsiny, kóbor skinheadcsapat követte, egész halkan kiabálva, szinte suttogva skandálva csak a vélekedést, miszerint csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország viszont az, sőt.

Mögöttük a hazánkban tanuló szudániak jöttek, mind a heten, egyik kezükkel fehér betűs fehér táblát emeltek a magasba: Fehérek leszünk!, másik kezükkel — nehogy a túldimenzionálás bűnébe essenek — szemérmesen takargatták hasukban a kést.

Ezután népesebb csoportok érkeztek a térre.

Az Istvánra visszakeresztelt Landler felől impozánsan hömpölygött elő a körúti koldusok fekete serege. Az élen haladt a krém, a Szent István körúti had, rongyokban, mankókkal, le- és felcsatolható kósza gyerekekkel és végtagokkal, festett és valós sebekkel borítva, fél szemmel, kettővel, és mind szemtelenül persze, izmos szlávba oltott lágy latinsággal morogva, hörögve, fel-felüvöltözve, kitartóan kúszva, mászva, fetrengve, tucatjával, százával, ezrével belepve a flasztert, akárcsak egy közönséges péntek délutánon.

Őket követték, a Teréz majd az Erzsébet, József és Ferenc körútiak, a margitosok, kalefosok, és így tovább a többiek, végeláthatatlanul.

Színpompás menet jött ezután.

A józsefvárosi kurvák mintegy tízezres táborát rendőrök és stricik tették, ha lehet, még méltóságteljesebbé. A Nagyfuvaros utcai kontingens még mosolyogva integetett föl a tribünön ülőknek, amikor az Ajtósinál harsány csörömpöléssel már feltűnt az üvegezők nejlonzsákos falanxa.

E csapat az útba eső kapualjak, kukák előtt meg-megtorpanva, akadozva, szakaszosan haladt előre.

A sok-sok ezer, feldíszített kukákkal vonuló guberáló külsőleg szinte beleolvadt az üvegesek menetébe, csak az előbbiek, a ruhások, száraz kenyeresek, bármisek nem emeltek másfél literes műanyag palackot a tribün előtt a magosba, mint szakosodott kartársaik.

Dél felé mind több egészséges, pirospozsgás, becsületes, magyaros vidéki arc tűnt fel a téren.

Az élen kis, kerti kapával a kézben, pár malacot, csibét etetve-terelve, döngő léptekkel jöttek a bányászok.

Őket a ráérős ózdiak, barcikaiak követték. Különlegesen szagpompás élményt nyújtottak a felvonuló battai dolgozók.

Aztán a falvak szorgos népe vonult föl.

Legelőbb az újdonsült kisgazdák, a magyar farmerság képviselői jöttek, másra úgysem jó, tehén által vont ekével szántva föl Rákosi elvtárs betonját. Középen, a magyar állattenyésztés szimbólumaként egy kerekekre szerelt feneketlen dögkút intett setét torkával a tribün felé.

Beértek a térre a gyűjtögetők.

A gyógyfüvesek jöttek legelőbb, őket az akkusok követték, akiktől egy autóbuszroncs választotta el a kábeles dolgozók menetét.

Ezután agancserdő borította el a teret. A vadak hullajtmányának — ezernyolcszáz kilója — gyűjtéséből élő ezrek meghajtották féltrófeáikat a tribünök előtt.

Majd jöttek a rőzsegyűjtők, kéretlen favágók, fázós fatolvajok, orvvadászok, hurkosok, a galamb- és a varjúlevesnek újdonsült hívei.

A kicsiny kosárral felvonuló gombaszedők százezreinek képviselői hat, méltóságteljesen gördülő halottaskocsi belsejében vitték a sörösrekeszeket.

Őket tízezrével követték a kenyerüket csigagyűjtögetésből keresők.

Megható látvány volt köztük az immár féllábú csigaszedő asszony, aki egy kapitális példányt meglátván az imaginárius, európai határra telepített aknára lépett, ő vezette be a nagy, nemzetközi seregszemle utolsó tömbjét, az egykori baráti országok képviselőinek felvonulását.

A félszáz milliós orosz maffia csupán pár ezer emberrel képviseltette magát. Az élen suhanó Mercedesekből százezrével szórták a dollárt a tribün felé a keresztatyecek, aztán az élbérgyilkosok büszke hada jött, majd egy, a brjanszki erdőben állomásozó magánhadsereg vonultatta föl ballisztikus rakétáit, amelyekhez a Dembinszky utca sarkán lévő söröspult alól lehetett kapni atomtöltetet.

Majd jöttek a többiek, miránk már csak sercintő csehek, bivalyerős, büszke, litvánt bármikor verő lengyelek, a nyomorúságot önként, dalolva választó szlovákok, cseberből vederbe ingázó románok, rákos ukránok, feledett bolgárok, sosemvolt törökök, rajzó kínaiak, csecsemőcsencselő vándorcsecsenek, jöttek és jöttünk a továbbra is csak nyomorultak, szegények és becsapottak, vonult a téren szakadtan, szomorúan és szakadatlanul a századok óta megszokott menet.

A felvonulást végezetül egy valaha önakaratból létrejött, mára önakaratból sírba döntött délszláv állam félmillió szétcincált, meggyalázott, megcsonkított és kirabolt halottjának monumentális élőképe zárta.

Ezután a tribünön ülők átpassátoztak az állófogadásra, a kiscserkészek elmentek misézni, a katonás rendbe felsorakozott locsolókocsik pedig fél óra alatt eltakarítottak minden szemetet.

Délután háromra ragyogott a tér.

Bächer Iván