Testamentum

Az első műtéthez való bevonulás előtti napon történt. Ültünk, hevertünk a hallban. Fölállt, rámnézett, intett fejével és bement a szobámba. Követtem. Ideges lettem, nem akartam beszélgetni. Gondoltam, hosszú lesz, körülményes, kellemetlen, szomorú. Amúgy sem szerettem az atyai beszélgetéseket. Nem tudom miért. Valamiért. Üldögélni, azt szerettem vele. Kocsiban, kocsmában, meccsen. Üldögélni, egy-egy szót váltani, menni, jönni azt szerettem. De beszélgetni, igazán, mélyen, vesézve, ahogy ő szerette, az engem zavart. Nem tudom miért. Valamiért. Most ráadásul sejtettem is mit akar.

Nem lepett meg tehát a tőle megszokottan kemény felütés:

— Végrendelkezni akarok.

— Parancsolj…

— Tudod, hogy sok minden nem marad utánam…

— Nem tragédia… Beosztjuk…

— Pénzem nincs.

— Nem baj… nekem sincs…

— Tulajdonképpen három dolgot szeretnék… három dolgot… három dolgot szeretnék rád testálni…

— Rengeteg…

— Ott vannak a ruhák — intett a szobája felé. — Azt össze kell csomózni és le kell vinni.

— Jó.

— Kivéve, amit el tudsz hordani.

— Jó.

— Azt hordd el.

— Jó.

— Az ingeket például.

— Például.

— Legföljebb egyiknek másiknak rövid lesz az ujja…

— Az nem érdekes…

— Úgyis feltűrve hordod…

— Úgyis.

— Vagy pulóverrel.

— Persze…

— Zakóval…

— Persze…

— Lehet, hogy a zakók között is lesz ami jó rád…

— Lehet…

Egy lett jó. Az viszont igen szép, elegáns zakó. A többit valóban be kellett zacskózni és levinni. Nem jól csináltuk, egy szegény turkáló rácsapott rögtön, és szétszórt mindent a kettes villamos pályájáig. Nehéz ezeket a dolgokat hiba nélkül csinálni. Reggelre minden eltűnt.

— Van egy csomó rövidujjú…

— Az jó…

— Fehér inget nemigen hordasz…

— Majd hordok…

— A flanellinget szereted….

— Igen…. Te! Jól emlékszem, hogy neked volt egyszer egy cipzáras flanellinged?

Felhúzta szemöldökét, ráncolta homlokát, megvakarta orrát.

— Nem emlékszem…

— Piros-fekete kockás… Még a Wekerlén…

— Nem tudom.

— Na mindegy… Azt szeretnék egyszer… Egy cipzáras flanellinget…

— Az nincs… Kék-fekete kockás van…

— Tudom… Tavaly karácsonyra kaptad.

— Lehet.

— Biztos…

— Mindegy…

— Mindegy…

— Szóval, ami jó rád, azt hordjad.

— Hordom.

Hordom.

— Szóval ez az egyik. A másik dolog, amit szeretnék neked elmondani mindenképpen, az az irodalmi működéseddel kapcsolatos. Tudod jól, hogy én soha nem szóltam bele a dolgaidba. Talán, ha kétszer fordult elő, hogy azt mondtam: ez rossz.

— Kétszer, háromszor…

— Igen. Na jó. De azt hiszem mindig igazam volt. Nem?

— De.

— Nem mondhatod, hogy nagyon rádtelepedtem, ezt nem mondhatod…

— Nem mondom.

— Lehet, hogy hibáztam néha, de alapjában véve gimnázium óta azt csinálsz, amit akarsz…

— Igen…

— Azt is megmondtam ugye, hogy két dologtól féltelek nagyon.

— Igen.

— Az egyik a színház…

— A másik a szerkesztőség, tudom…

— Igen… Ez a kettő… rettenetesen veszélyes két dolog. Megfog, rabul ejt, felfal. Nem is örültem neki, amikor újsághoz kerültél. Meg is mondtam neked, emlékszel?

— Emlékszem.

— Na most elismerem, hogy jól csinálod. Jók ezek a dolgok… Ez a három dolog, amit most csinálsz… Ez a helyek, ugye az M. G. P.-vel, ebben volt jó, valóban. Jó ez az Íz-lelő is. Jó. Nem mind, azt nem mondom, de van benne jó. Aztán van ez a mese, ugye hát ezt nem tudom…

Én tudom, abba is hagyom…

— Nem tudom. Te tudod. Szerintem az is jó. Lehet jó. Ezek jó dolgok. Nem rosszak. De… De… De kell írnod most már valami rendeset is. Valami komoly dolgot.

— Mit?

— Rendeset.

— Jó.

— Nem jó! — csattant föl. — Nem jó! nem arról van szó, hogy jó, nem jó! Ez fontos. Ez nem vicc. Tessék írni valami rendeset is.

— Majd…

— Nem majd.

— Majd igyekszem, dehát tudod, hogy nem olyan a helyzet…

— Tudom. Nagyon jól tudom. Jó. Akkor is. Kell. Ezt meg kellett mondanom.

— Jó.

— Na. Ez tehát a második. Végül van egy harmadik dolog.

— Éspedig?

— Éspedig az, hogy ha én elpatkolok, amire ugye komoly sansz van, ha én elpatkolok, akkor kész.

— Mi van kész?

— Én! Érted, én!

Öklével a levegőbe csapott. Kék szeme elhidegült. Haragosan, fojtottan, szinte dühvel ismételgette:

— Én! Kész vagyok, érted? Kész. Vége. Ezt nagyon komolyan mondom! Érted!

— Hát…

— Kész! Én azzal befejeztem. Érted? Rólam többé szó nem eshet! Én, amit kellett, megcsináltam. Ennyi volt. Kész. Ami marad, az marad, ami nem marad, az nem marad. Nem érdekes. Kész. Érted?

— Értem.

— Nem érted!

— Nem értem?

— Nem érted! Érted?

— Értem…

— Nem érted! Mert ez azt jelenti, hogy rólam nem írhatsz! Érted?

— Értem.

— Anyádról írtál pár szépet, nem… nem… na mindegy… azzal sem értettem egyet teljesen… Mindegy… De rólam nem írhatsz! Érted? Kész.

— Értem.

— Na…

— Jó.

— Hát csak ezt akartam mondani…

— Jó…

— Na… Ennyi….

— Jó… Köszönöm.

— Na…

— Akkor most berántom a levest…

— Jó. Bár hülyeség rántani. Habarni kell. Na mindegy, te csinálod. — mondta, fölállt, egy pillanatra fejemre tette irdatlan súlyú kezét és kiment.

Bächer Iván