Bicikli a határon

Bán Bélával nem volt baj.

Őt már odafelé is be kellett rúgatni. Nem bírta a határt másképp. Van, aki a napot nem tudja féldeci nélkül kezdeni, van, aki csak kocsmában tud kommunikálni embertársaival, ismerek írástudót, akinek alkohol nélkül beszárad a tolla — Bán Béla határon átkelni nem bír józanul.

Már előző este Eunoctinnal kell fektetni, reggel sörrel kell simogatni zilált idegrendszerét, útközben pedig, az ötfalunkénti bisztrópihenők alatt önteni a lelket szegénybe azzal, hogy az első odaáti pivnicában vagy restauráciában már várja őt a stampedli borovicska és a hideg sör, amit abban a hosszúkás, csak odaát használatos korsóban mérnek, amelynek marokra fogásakor pára borítja el Bán bús szemét.

De még így is kiverte a kopaszodó elektromérnök homlokát a víz, amikor feltűnt a piros sorompó.

Pedig most nem történt semmi baj, nem túrták föl a csomagtartót, nem járt le papír, nem kellett várni sem, simán átjutottak, három perc alatt.

Húsvét volt, hétfő ráadásul.

Négyen mentek a Skodával, a tökrészeg Bán, az utat derűsen végigszivarozó Bánné és a két Bán gyerek, a kislány lelkesen, mert az ő biciklijét áthozandó indultak útnak, a nagyobbik undokan, mert abban a korban volt.

Bánné édesanyját kis batyuval, kéretlenül teherautózták át annak idején, amikor az jött szokásba éppen, ám a család egy része, így az asszony húga is, Mari, Maria Balogovaként megragadt a dombos, kedélyes gömöri tájon, szép családdal, apóssal, anyóssal, kerttel, tehénnel, visszaszerzett ősi földdel.

Várták már a rokonokat „Magyarból” nagyon.

Ráadásul most még húsvét is volt, hétfő, és mindennek tetejében még a biciklit is át kellett vinni a határon.

Nagy volt az izgalom a Felvidéken.

A biciklit még karácsony előtt vette észre a kisebbik Bán lány a közeli városka főtéri boltjának kirakatában. Gyönyörű, égszínkék, olasz de legalábbis nagyon olaszos mountainbike volt, szinte semmiért…

— Anya… — hűlt el a gyerek a behavazott várostorony tövében, és a bicikli egy óra múlva már az istállóban állt, a gyanakvón böfögő, amúgy békés Sára boci mellett.

— B… m… k… j… bycikel — mondta Tódor bácsi, Baloghné apósa, mikor meglátta a járgányt.

— De hogy viszitek át? — tette föl a mindig praktikus Lola mami a kérdést.

— Leszereljük a kereket, és belefér a csomagtartóba — okoskodtak a pestiek.

— Aáz! Füzethetitek a vámot! Legalaább négyszaáz korona.

— No … b… c… r… k…bycikel — szömyülködött Tódor bácsi.

— Szaulni kell Katinak.

Kati Balogh Pityunak, Mari férjének a szomszéd faluban élő testvére volt, aki hivatásos — mondjuk ki magyarul — seftesként szoros kapcsolatot épített ki mindkét ország határőrizeti szerveivel. De Balogh Pityut igen sértette az a feltételezés, hogy ő ne lenne képes megbirkózni a feladattal. Pityu buszsofőr volt amúgy, bozontos hajjal, hatalmas szakállal.

— Nagyon jó! Kati! Nem kell Kati! Átviszem én! Kati… Nagyon jó! Kati! — jelentette ki harciasan.

— Az… tavaly is ötször küldtek vissza Jugóból… Tavalyelőtt pedig hat órát álltunk a határon amiatt rohadt bunda miatt… — morgott Baloghné.

— Hallgass! Nagyon jó! Itt a bunda.

— Az… Papa abban etet…

— Ne beszéljetek — dobott le még egy stampedlit Balogh. — Úgysem kell bicikli télen, átviszem én nektek húsvétkor, úgy átviszem, hogy nagyon, úgy átviszem, nagyon jó…

— N… k… l… g… bycikel — helyeselt Tódor bácsi is.

Így a bicikli az istállóban vészelte át a telet.

Persze jöttek a szomszédok, nézegették, gusztálták, február végén Pityu és Tódor bácsi össze is szerelték a benájlonozott alkalmatosságot, arra nem gondoltak, hogy nem mindegy, melyik pedált melyik oldalra teszik föl, de hát azért van a kalapács…

Ha már össze volt szerelve, csak ki kellett próbálni is, előbb Pityu kerekezgetett be a városba néha, aztán Tódor bácsi is fölkapaszkodott a nyeregbe, rögtön esett is egy retteneteset szegény, mondta is, hogy:

— A… b… p… e… á… y… ezt a bycikelt!

A két Balogh gyerek gyorsan hozzászokott a járműhöz, a szomszédoknak kicsinyt több idő kellett, amíg biztonságosan ment a restaurációig és vissza a kerekezés, végül is húsvétra fél Gömör rutinosan kezelte a gépet, amely kellően be is járatódott, csak egyik küllőjét törte ki a tiszteletes úr, amikor kölcsönkérte a gépet egy utolsó kenetre, és a lámpája romlott el, amikor Tódor bácsi egyszer megpróbálta átszerelni a traktorra.

Húsvét hétfőn, dél körül tehát megérkezett a bicikliért a Bán család.

A mindig nyugodt Bánné most vezetés közben a szokottnál gyakrabban gyújtott szivarra — a felvidéki utakon már mutatkoztak a locsolkodásnak elkerülhetetlen konzekvenciái.

Megérkezvén a kistoronyi Balogh-portára mindenekelőtt volt nagyöröm, nagy locsolkodás és óriási, ebédbe átcsapó früstök.

Még a jászol mellett ünneplő, a karácsony óta szépen fölcseperedett Sára is árasztotta magából a hatvanfokos kisüsti szilva és a középkategóriás pardubicei kölnivíz szétválaszthatatlanul összevegyült illatözönét.

És akkor még ott volt a bicikli is.

Amit át kellett vinni Magyarba.

Bán Bélával már nem volt baj.

Ő már készen volt egészen. A határ, a borovicska, a húsvét, a rokonok és még a bicikli is — sok volt mindez együtt. Miután túltette magát a reggelin, és a kert végiben a reggeli is túltette magát őrajta. Bán beódalgott az istállóba, előszedte a fejőszéket a sarokból, és odatelepedett a jószág meleg farához, azt vakargatta félálomban, a jámbor állattal egy-két szót csak hébe-hóba váltva.

Odabenn a házban közben folytak a biciklitranszportálás előkészületei.

Tódor bácsi lelkesen osztogatta a tanácsokat.

— B… l… f… byciklet… k… é… ö…

A kisebbik Bán gyerek kétségbeesve gusztálta biciklijét, amit meglepően megviselt a téli tárolás, a nagyobbik Bán lány dühösen mosta a haját a fürdőszobában, Bánné derűsen szívta szivarját amelyhez a táj gasztronómiai specialitását, az úgynevezett kávát itta.

A két helyi asszony, Baloghné és anyósa némi aggodalommal figyelték a fejleményeket.

Balogh, akinek a biciklit kellett átvinnie, járni már nemigen tudott. Viszont lelkes volt, vidám és bizakodó.

— Nagyon jó! … Átvisszük… mindjárt átvisszük… Az anyjuk istenit… Na még egy stampót! Hol a sógor?

— Kiment a Sárához… — Ne igyál már Pityu…

— Nagyon jó! Egy stampó jót fog tenni neki is… — mondta Pityu, a konyhakövet összelocsolva töltött és a küszöbön át, teli pofával kivágódott a sárba. De a kétdecis poharat még akkor is tartotta fölfelé, mint a víz alá nyomott pólóscsatár a labdát.

— N… b… k… — bólogatott Tódor bácsi — De rögtön hozzátette vigasztalásul: k… l… cs… j…

— És byciklet — szívta meg Bánné a szivart.

A kistoronyi két kocsmában azóta sem múlik el nap, hogy kvaterkázás közben arról az indulásról szó ne esnék.

A falu teljes lakossága ott állt a Baloghék háza előtt, amikor Tódor bácsi és a pesti asszony, szájában szivarral tartotta két oldalról a biciklit, a négy gyerek tartotta négy oldalról a Pityut, és így hatan megpróbálták a kettőt egymásra tenni valahogy.

Már-már majdnem sikeredett a mutatvány, amikor a kapuból kibukott egy alak, akit tetőtől talpig belepett a tehénszar. Szegény Bán bealudt a Sára alá…

Az építmény összeomlott a röhögéstől persze, a család visszament a házba, lemosták a szegény rokont, ettek is még egy keveset, le kellett dobni pár stampóval a bajra, és aztán kezdeni újból az egészet.

Végül csak elindult a menet.

Elöl ment tehát Baloghné a Zsigával. Át is jutott a határon simán, le is állt a parkolónál, ahogy megbeszélték.

Mögötte Pityu tekerte a pedált.

A mögötte haladó Skodából elhűlve néztek a Bán-gyerekek: nem hitték volna, hogy lehetséges két teljes sávot kitöltve közlekedni egy biciklivel.

A határon persze gond volt, meg kellett állni valahogy.

— Hová lesz a menet Rumcájsz? — kérdezték a vámosok.

— Hová, hová! Nagyon jó! Átmegyek a rokonokat meglocsolni, hová! — méltatlankodott Pityu és már szélvészként tekert is tovább.

A Skoda is simán átjutott, le is előzte a biciklit, és két kilométerrel odébb beállt a zöld Zsiga mellé.

Megjött hamar Pityu is. Hosszú haja, kócos szakálla vidáman lobogott.

— Nagyon jó! Nagyon jó! — üvöltötte és megállás nélkül elszáguldott a találkahely mellett.

Kocsikba pattant a család újra.

Az Utolsó Csepp néven közismert útmenti csehó ajtaja előtt ott kéklett a mountainbike. Mire a család becsődült, Pityu már túl volt a pincérnő meglocsolásán és az első magyarországi féldecin is.

— Nagyon jó! Nagyon jó — mondogatta ragyogó pofával.

Megünnepelték a sikeres akciót, ahogy kell, majd szétszedték a biciklit és behajtogatták a Skodába, összeszedték és behajtogatták a Zsiguliba Pityut, aki a búcsúzkodást kihagyva el is aludt rajtaütésszerűen.

— Legalább nem lesz baj vele — sóhajtott fel a már kissé megviselt Baloghné, aztán aki tudott, köszönt, és a család újra két országra szakadt.

Bán aludt hazafelé, Bánné szívta szivarját nyugodtan, a kisgyerek a biciklinek mindennek dacára örült, a nagyobbik pedig utálta a világot, mert abban a korban volt.

Baloghék megpróbáltatásai azonban még nem értek véget ezzel. A határnál Pityu fölriadt ugyanis.

— Nagyon jó — bőgte el magát, kipattant a kocsiból, és bedugta szakállás képén dicsekvően az ablakon.

— Megjöttünk a locsolásból!

— És hol van a bicikli? — kérdezték a vámosok, akiknek — hiába volt húsvét hétfő — mégiscsak maradt valami szemük.

— Nagyon jó! Az bizony már Pest felé jár!

— Barom — sziszegte Baloghné.

— Négyszáz koronát legyen szíves, Rumcájsz barátunk — mondták a szervek barátságosan.

— Nagyon jó. Na ne vicceljetek, fiúk…

Két perc múlva Baloghnak már nem volt útlevele. Kicsit visszafogottabban ült egy padon.

— Megyek Katiért — mondta csöndesen Baloghné és elhajtott. Negyedóra múltán tért vissza másodmagával. Apró, bögyös asszony robbant be az őrsre.

— N… n… b… m… k… v…! Hol az a bicikli!

Vámról többet nem esett szó.

Egy óra múlva váltás volt a határon. Három vámos, Baloghné, Balogh és a Kati testvér bezsúfolódtak a Zsigába, és elhajtottak a közeli Pivnicához…

Mikor éjfél felé hazatértek, már mindenki újra vidám volt, különösen Kati, aki valamennyi török utat megbeszélte fél évre előre, de Tódor bácsi és Pityu hangja is sokáig szárnyalt a háztetők felett.

— Jó kis húsvét volt, nagyon jó, csak átvittem nekik, látjátok, nagyon jó!

— N… k… p… r… q… byciklet!

Csak Baloghné ábrázatja volt felhős egy kicsit. Ő tudta egyedül, hogy épp négyszáz korona volt a ceh a restauráciában.

Bächer Iván