Látomás a rendelőben

Kovács Károly nyugalmazott földrajztanár elment az orvoshoz. Baja volt, fájt neki, nem tudta micsoda, nem tudta mit tegyen.

Alig kellett a Kovácsnak várnia odakinn, bár lett volna ideje várni, de alig kellett várnia, szólították, leültették.

Az orvos kérdezgetni kezdte, közben jegyzetelt, alig nézett Kovácsra. Kovács viszont figyelte őt.

Hatvan körül járhat, gondolta Kovács.

Nyugodt, szinte közömbös, megviselt, cinikus, fáradtra faragott, jó sebészarca volt.

Figyelte a Kovács, ahogy ül, kérdez és ír az orvos.

Nyugodtan, magabiztosan ül. Ül a helyén. Ül a székén, amin talán már évek, évtizedek óta ül, a szobában amelyben évek, évtizedek óta dolgozik, mellette tesz-vesz a nővér, akivel már félmozdulatokból is megértik egymást, odébb kis fülkében a kávémasina, hátul a labor, odalenn a röntgen, másik osztályon az évfolyamtársból szervült jó barát, a kettes belen a bridzs-, az idegen a teniszpartner talán, a hetesben pedig épp most cseréli Lonci néni alatt a lepedőt a nővér, akivel már egy fél éve minden péntek éjszakára kivesznek egy kis szobát… Lehet… Figyelte Kovács az orvost, aki nyugodt volt, fásult, és végtelenül magabiztos. Mögötte a háttere.

Nézte a Kovács az orvost, és egyszer csak látta, hogy pár nap, pár hét, pár hónap, és pakol. Abban a korban van… Abban a korban vagyunk…

Egy délelőtt, vagy csak egy óra, egy fél óra alatt összekapja azt a pár könyvet, papírt, dossziét, leszedi a három fényképet a falról, aztán összegyűlnek a fehér köpönyegesek, mindenki mosolyog majd nagyon, lesz egy kis sütemény, a talpas poharakban pezsgő gyöngyözik, és kész…

Nem teszi be lábát ide többé soha.

— Legyen szíves levetkőzni — mondta az orvos nyugodtan.

Kovács vetkőzött, és nyugodt volt valóban, nyugodt, és furcsán szomorú.

B. I.