Kórodi

Eszembe jutott.

Gyakran jut eszembe.

Gyermekkorom embere volt. Úgy hozzátartozott első húsz évemhez, mint apám, anyám, nagyszüleim. Persze, ez is csak mostanság derül ki.

Furcsa volt. Magas, nagy orrú, mosolygós, nagyon jó szagú. A kocsi szaga, a Gida-kocsi szaga ma is orromban van. Akkor még nem tudtam, ma már így mondanám: igazi úr. Nemcsak mindig nyakkendőben járt, csodálatos, hófehér, finomra vasalt ingben, mandzsettagombbal, puha kalapban, de — ezt tudtam kiskoromban is — mindig csináltatott ruhában, cipőben. Külön kellett neki főzni, teríteni, ha jött.

Szerettem, ha jött. Jó volt vele lenni.

A műveltségbe, nyelvtudásba, kultúrába, a polgári gesztusvilágba beleszületett. Ezt nem tudta a gyerek, csak azt, hogy más, mint más.

Szobám falán, dédapám legendás, 1896-os megsárgult Katonák-plakátja mellett egy másik, ugyancsak sárguló, hatalmas lepedő, vörös betűkkel hirdeti apám koncertjét 1946 májusából. A karmester az akkor 24 éves barát, Kórodi András.

Legendás est volt, az azóta párizsi hangversenyrendezővé öregedett Erdős Tamás vette meg a termet Kun bácsitól száz Napóleon-aranyért — ha igaz a legenda. A közönség jelentékeny részét nagyapám toborozta a Duna Evezős Egylet megmaradt sporttársaiból és azok családtagjaiból…

Kórodi András 1922-ben született Budapesten.

Édesapja jó nevű, jómódú, vagy a jómód látszatára mindvégig jól ügyelő ügyvéd volt, éppúgy, mint ő, igazi úriember, soknyelvű, művelt, rezervált, Orló utcai. A nagypapa Krausz, alighanem, ha a rám maradt, gyöngybetűs, gyöngymagyarságú, hülyéskedő, ifjúkori levelek aláírásából jól következtetek. Ifjúkori… Annyi idősek voltak, mint én vagyok most éppen… furcsa dolgok ezek, furcsa dolog ez a rám maradt ezernyi levél…

Gimnázium után Varró Margitnál, Máthé Miklósnál, id. Váczi Károlynál, majd 1940 és 1944 között a Nemzeti Zenedében Lajtha Lászlónál és mindenekelőtt Ferencsik Jánosnál tanult.

Kiválóan zongorázott, jól bánt a klarinéttal is.

Tanulmányait megszakította egy kiadós munkaszolgálat. Hazatért, ment a pesti utcán, felszabadultan, összeszedték, vitték megint. Beteg édesanyja, aki a kalandba halálosan belebetegedett, a romániai Foksani gyűjtőtáborából hozta haza, nehezen.

1945 nyarán mutatkozott be a Károlyi-kertben — talán pár öreg pesti koncertre járó emlékezik még erre a csodálatos helyre.

Az ott lévő rokonok, evezősök és zeneszeretők szerint a már említett 1946-os hangversenyen az ő Leonóra nyitánya nagyobb siker volt, mint a két zongoraverseny.

Ugyanezen év decemberének 16. napján mutatkozik be az Operában, Kodály Háry Jánosával.

Ez évtől tehát az Opera tagja. 1963-tól a minden szempontból páratlan intézmény első karmestere. 1957-től a Zeneakadémia tanára, 1967-től az 1853-ban Erkel által alapított Budapesti Filharmóniai Társaság karnagya, 1976-tól — a zenekari tagok által háromévenként titkosan újraválasztott — elnök-karnagya volt. Vezényelt mindent Monteverditől a kortárs barátokig, bedirigálta a világot, tucatnyi új magyar opusz, opera, miegymás bemutatása fűződik nevéhez (Kadosa: Huszti kaland; Szokolay: Vérnász, Sámson; Szabó: Légy jó mindhalálig, Lúdas Matyi; Hajdú Mihály: Kádár Kata; Petrovics Emil: Bűn és bűnhődés; Durkó Zsolt: Mózes).

Nem az őrjöngő vagy csöndesen erőszakos önkarmesterek közül való volt. Bármilyen furcsa, de ő muzsikus társnak tekintette a zenekari zenészt, a zenekart önálló művészekből összetevődő szuverén kollégának, akivel együtt kamarázik.

Tépelődő, befelé forduló, vívódó, meleg szívű, költői alkat volt az elegáns karnagy.

Számos feleségét, a gyönyörű táncosnőt, a csodahangú, ébenhajú énekest, a nekem, búgó, kedves hangján a Micimackót mesélő csellistát, a kedves, temperamentumos hegedűst, az elmenekülő még egy csellistát és a minden ellenkezése dacára őt — végül örömére — mókás hasonmásgyermekkel megajándékozó még egy hegedűst egyként szerette.

Azt hiszem, feleségekkel, macskákkal, muzsikusokkal és gyerekekkel épp ugyanúgy közlekedett — mélyen, de messziről szerető alkat volt a mester.

Már akkor — a negyvenes évek végén — autón járt, egy öreg Adleren, amikor ez még nagyon nem volt szokás. Később — óriási protekcióval — 4000 rubelért hozott Moszkvából egy Pobedát. Csodálatos kocsi volt, az első ilyen alkalmatosság, amelyben ültem. Rendesen ő vitte ki a szeretteket a turnékról megtérő zenészbarátok fogadására a Ferihegyre, ami akkor még egy kis, vidéki reptér volt, marcipánnal, IL 14-esekkel, állig felfegyverzett kommandósoktól és egyéb kellemetlenségektől mentesen.

A Gida-kocsikról szólván, a teljesség kedvéért tegyünk említést a vicsorgó Opel Rekordról, a két éjfekete Volgáról és végezetül a következő, a már nem igazán érdekes Ladákról.

Aki Gidáról ejt szót, nem győzi hangsúlyozni, hogy ne írjam meg most: a Carmen ment, amikor a zenekar tagjai szóltak, el kéne játszani a Himnuszt előtte. A pulpituson mindig méltóságteljes, nyugodt, kimért karnagy maga elé nézett, majd fölemelte a fejét és azt mondta a maga csöndes, melegével: „Ez nincs benne a partitúrában”, s beintette a nyitányt. 1956. október 23-a volt.

Hosszú időn át, a társulati üléseken nemhogy mellé, de vele egy sorba sem ült be kolléga, beleértve az éjhajú feleséget is.

Nem akart gyereket — talán édesanyja miatt is, akivel furcsa, szoros, ki tudja milyen kapcsolatban volt, maradjon az ő dolga ez, magánügyekről nem fecsegett soha…

A Károlyi-kertiek mindenesetre jól emlékeznek Csajkovszkij hatodikjára, amit az egyetlen feltétel nélkül imádott nő halála napján vezényelt…

A hatvannégy éves mesterre 1976 szeptemberében egy olasz turné közben, a határon megesett viharos veszekedés után, az első próba előtti reggelen törték rá az ajtót Velencében.

Nem volt csillogó virtuóz talán.

Csupán magyar polgár és művész egy furcsa korban.

Bächer Iván