Zongoraóra

Húsz éven át jártam rá.

Álmomban gyakran veszem a gyűrött kottalapokat ma is, és indulok. Ideges vagyok ilyenkor, hiszen alig gyakoroltam, lehet, hogy egy vak hangot sem, nem tudom még mindig kotta nélkül Czernyt, összegabalyodnak a Wohltemperiertes mákos kottájából kifűzött fúgaindák a kezem alatt.

De azért megyek, hisz menni kell.

Délután van.

Fáradt az ember, nincsen kedve menni.

Otthonról kell kerekedni újra, fél órácska gyakorlás után, esetleg, de gyakrabban az iskolából, edzésről, fociból, szakkörről, napköziből vonul át az ember, ismertem valakit, furcsa neve volt, úgy hívták, hogy E. Soroky Rója, aki még egyetemista korában is útba ejtette hetente kétszer a konzervatórium Nagymező utcai patinás épületét, vagy kedves tanárnőjének Visegrádi utcai lakását. Jópofa dolog lehetett kocsmázó, nagypofájú, szakállas bölcsészként a sárga isipadba, igazi gimnazisták közé be-beülni, és hallgatni Sólyom tanár úr előadását Don Giovanniról…

Ha házhoz megy a pesti gyerek zongoraórára, az Újlipótváros felé veszi útját többnyire.

Ott van a „Fürst” is, a barátságos zeneház, kerületi zeneiskola amúgy, ahová több mint egy évtizeden át járt E. Soroky Rója.

E. Soroky sokfelé járt zongorára, hogy a szolfézsről, összhangról és egyéb kellemetlen kísérőjelenségekről már ne is beszéljünk, wekerlei olajszagú alkonyórák, Gutenberg téri gyerekzsivallyal átszőtt húslevesillatú pianinókurzusok ködlenek elő az emlékezetből.

De zongoraórára igyekezve elsősorban mégiscsak szirénhanggal száguldó szovjet troli peronjának fogantyúján dobogják a suta balkéz ujjai a triolákat.

Jobb napokat látott Pozsonyi úti, Visegrádi vagy Kresz Géza utcai, portásfülkés úri lépcsőházban surransz föl sebesen. Cipődet leveted az előszobában. A dobozból kikeresed papucsodat. Bevonulsz a szobába, leülsz hátul csöndesen, tapintatosan tűröd társad ténykedését, és nézegeted Beethovent a szőttesek közt a falon, ahogy homlokát ráncolva haragszik szüntelen.

Aztán te következel, nekiülsz és nekiállsz, és dolgozol azon a fene hangos, nagy fekete dobozon, és átkozod magadban azt a ki tudja miért és mire oly vidám földművest, aki az istennek se képes hazakeveredni…

Csinálod ezt hetente kétszer hosszú-hosszú éveken át, görcsös virgácsaiddal kotorászol az elefántcsontlapokon, és gondolod, hogy tanulni kéne inkább, oldani példát, bambulni tévét, angolt magolni, biciklizni, focizni, bármit csinálni inkább, de ez az egész nem jó semmire.

Nincs belőle hasznos hozadék.

Azt hiszed, mert hülye vagy.

De megöregszel egyszer, és ráeszmélsz, hogy mire volt jó a zongoraóra.

Mindenre.

Miközben kínlódva görnyedsz a karikaszéken, mögötted érezve Manyi néni melegét, belédivódnak észrevétlenül korok, művek, nevek, századok, stílusok, nem veszed észre, de megtanulod, mi a ritmus, a dallam, az összhang, megszokod azt is, hogy darabokból áll a világ, hogy minden egész tagozódik, egy-két-hár, egy-két-hár, egy-két- hár, egy-két-hár…

Megtanulod a zongoraórán, hogy mindennek íve, rendje, ritmusa van, rendje van a kezdetének, s rendje a végnek.

Megtanulod, hogy a kezed közé keveredett anyagot szívós munkával kell formálni sokáig, vagy ahogy szakmai berkekben mondani szokták: mindenből csak annyi a tanulság, hogy gyakorolni kell.

Aki sokáig jár zongoraórára, belézongorázódik abba a rend.

Nem túl fontos, de magáról is megtud egyet mást a zongoraórára járó, ha tetszik, ha nem, de kiderülnek a dolgok, türelmetlen vagy, nem végigcsináló, vagy unalmas, szürke és üres, akár a köd, vagy gorombán csapkodsz csupán bele az egész átkozott világba.

Sok mindent megtanul az ember, ha zongoraórára jár… feltéve persze, hogy szerencséje van, és nem lesz zongorista belőle.

Miközben ezt most írtam itt, a kies Bécsi úti táj ölén, eszembe ötlött, hogy vajon a derék formamesterek, a természetesen verszenélők közül ki tanult egykor zongorát, hogy vajon Kosztolányit, Babitsot, Dsidát, Tóth Árpádot, Áprilyt, Juhász Gyulát kínozta-e halk szavú, kontyba rakott, ősz hajú zongoratanárnő egykoron…

„Mentettem” tehát a masinán ezt a kis penzumszöveget, és baktattam le a könyvtár felé, és éppen az járt az eszembe, hogy Kosztolányi, no hát persze, neki szegény anyja csak egy dalt zongorázott, egy árva dalt, azt veregette folyton és megbicsaklott elefántcsont ujja…

És ekkor a könyvtár előtt, felbukkant a Bátki.

Osztálytársam volt a gimnáziumban, mindig tartott magánál vésőt, kalapácsot, és persze hegedűt, beletettük táskájába a súlyzókorongot és haza is vitte, a marhája. Bátkival egyebek között, jól nevelt grófnőkként kamarazenéltünk is annak idején, ő és az Olasz Gyuri hegedültek, az Arnóth blockflőtézett, én az öröklött instrumentummal kínlódtam ugye…

Nem láttam azóta.

Mondta most a Bátki, itt a Bécsi úton, a könyvtár előtt mondta, van egy felesége, számos szép gyereke, mesekönyveket illusztrál át Amerikába amúgy, és az Arnóthtal mindmáig együtt muzsikálnak, építész és műemlékes lett a furulyásból, két gyerekkel vagy mennyivel, csak hát a basszus mégiscsak hiányzik, valami kiséret, zongora kontinuó…

Telefon Arnóthnak, keddben maradtunk, az jó lesz az Olasznak is tán, kedden este hat órakor, a Kunst der Fuge tizedik contrapunctusnál hagytuk félbe húsz évvel ezelőtt, onnan folytatjuk holnapután…

Bächer Iván