A pad

Szabó Danival egy zongora tetején találkoztam először. Szüleink valami buli alkalmával ott helyezték el a két mózeskosarat.

Abban az időben apám és az ő apja szonátapartnerek és jó barátok voltak, együtt cseperedtünk Danival sokáig, kapcsolatunk csak akkor hidegült el kissé, amikor egyszer Siófokon Dani rettenetesen a víz alá nyomott. Azóta, bár viszonyunk harminc éve korrektnek és szívélyesnek mondható, bizonyos, szavakkal nehezen kifejezhető távolság, respektus vagy valami ilyesmi mégis megakadályozta, hogy közelebbi barátság alakuljon ki közöttünk.

Hiába no: a víz nagy úr.

Pedig évekig egy iskolába jártunk, felső tagozatban együtt látogattuk Szabados tanár úr, majd Kőműves tanárnő emlékezetes rajzszakköreit, sőt gimnáziumban osztálytársak is lettünk.

Tizenkét osztályos gyakorló iskolánkban az volt a rend, hogy tagozatos osztályokba csak a jeles átlagot elért fiatalok kerülhettek, négyes alatt röpült a gyerek más intézménybe, a kettő között lebegő pedig, afféle kegyelemként a szemétlerakónak kezelt általános tagozatú D osztályban foghatott padot magának.

Így lettünk dések Danival.

Jóban voltunk tehát, de nem jóbarátok.

Dani amúgy is csöndes, magának való fiúvá fejlődött akkorára, nem volt se jó, se rossz, nem volt baj vele, amúgy meg állandóan rajzolt, rajzolt otthon, rajzolt az iskolában, a villamoson, vendégségben, mindenütt.

Természetesen rajzolt az órák alatt is, akkor rajzolt csak igazán, a terem nyugodalmasabb, hátsó fertályában dolgozott, egy különlegesen nagy, régi padban, akkoriban még nem voltak modern székek és asztalok, mint manapság, mi még talán a századfordulótól szolgáló jókora, kétszemélyes padokban ültünk, amelyeknek ferde asztallapját és kemény ülőkéjét is állítani lehetett, lehetett az asztalrészt legmagasabbra állítani, az ülőkét leereszteni és fej búbig lebukni a szem elől, lehetett kimagasodni, lehetett irtózatos dörejjel lezuhanni, és persze a tintatartónak fenntartott lyukba lehetett pöcifocizni, egyszóval azokkal a padokkal még nagyon sok mindent lehetett csinálni.

Dani tehát jól elvolt a padjában hátul, elrajzolgatott csöndesen, nem szerette ugyan, ha megzavarták, de ritkán zavarták, kulturált tanáraink voltak, akik becsülték azt a gyereket, amelyik nem csap zajt.

Békésen teltek a hetek, hónapok.

Aztán beköszöntött a december, és a szünet előtti utolsó osztályfőnöki órán Simon tanár úr zord hangon felolvasott egy igazgatói körlevelet, miszerint másnap reggel hét órakor minden eddiginél átfogóbb padellenőrzési akció várható, az összefirkált padok birtokosai pedig minden eddiginél szigorúbb szankciókkal számolhatnak.

Délután tehát mindenki padot mosott és sikált. Csak a Dani ment haza.

Másnap reggel már a második csöngetés után kivágódott az osztályterem ajtaja és kisebb sleppel, Simon tanár úrral, még két tanárral — nyilván a padellenőrzési bizottság tagjaival — berobbant Beckó igazgatóhelyettes úr, az üvőltözőfelelős.

Minden iskolában tartanak ilyent, a többször és többek által is megénekelt Beckó tanár úr azonban a magyar neveléstörténet legszebb lapjaira üvöltözte föl magát.

És az a decemberi üvöltés, ott a Dani padja mellett még a rendkívül magas színvonalú átlagból is kiemelkedett.

Kapitális volt a maga nemében.

De hát a pad se volt csekélység.

Egy egész félév munkája rajta kéklett: egy öreg, kopasz, megfáradt szerzetes.

A szerzetes éppen egy szilvát emelt a szájához. Szép szilva volt, hamvas és érett, az öreg hosszasan nézte mélyen ülő, ráncokkal körbefont, sokat látott kemény, ám mégis szelíd szemével, ahogy tartotta két hosszú ujjával a gyümölcsöt.

A vén csuhás egy középkori kolostor kerengőjének árnyas szegletében ült, egy vaskos, köteges pillér tövében, feje fölött mívesen indáztak a boltívek, könyöke mellett a gyönyörűen erezett súlyos márványasztal lapján jól látható volt egy vékony repedés, a hűvös asztalon egy kódex is feküdt kinyitva, páratlanul míves iniciáléval, Szent György sárkánycsatáját ábrázoló miniatúrával, jól olvasható latin szöveggel, a szilvát gusztáló szerzetes mögött, a buja növényzettel beültetett, szökőkúttal még barátságosabbá tett kolostorudvaron, a lemenő őszi nap felé fordított orcával, behunyt szemmel négy öreg barát ücsörgött, odébb egy szép vonalú agár terült el, és a kolostor kitárt, csúcsíves kapuján át szép látás nyílott a falakon kívülre is, ahol állatokkal lepett legelők, gyümölcsfákkal teliültetett ligetek és domboldalakra felfutó rendezett szőlők váltogatták egymást, távolban pedig, a tintatartó felé az őszi páragomolyból komor, sziklás, havas hegycsúcsok bukkantak néha föl…

Beckó tanár úr tehát ott állt a szomorú, szilvás szerzetes fölött és üvöltött, mint egy állat.

Hogy ugye ez nem csak padkérdés, nem csak irka-firka, ez bűncselekmény, ez tulajdon, ez társadalmi, ez rongálás, ez lázadás, ez fölforgatás, ez arculköpés, és ez — legszörnyűbb bűnként — feltűnési viszketegség, individualizmus, polgári egyénieskedés… És végül a megszokott szöveg: „Azért, mert az apád… azért te ne gondold …” Mikor szörnyű fenyegetések megtétele után Beckó és a slepp fújtatva távozott, mi ott maradtunk Simon tanár úrral tanácstalanul: a legalább húsz golyóstollat felemésztő szerzetes lesikálhatatlanul szemlélte a szilvát.

Még szerencse, hogy bejáratosak voltunk az iskolaépület padlásterébe. Sokat jártunk oda fel, ott ritkábban fordultak elő tanárok, rengeteg mindenféle érdekesség hevert szét, jól lehetett fönn diskurálni, zenélni, focizni, a teraszról az utcára köpködni, de mindenekelőtt azért osontunk föl szívesen, mert szigorúan tilos volt.

És rengeteg ócska, romos pad is hevert odafenn.

Csak egy fogóért, kulcsért kellett Gyuri bácsihoz leszaladni tehát, és aztán alkalmas időpontban, amikor a folyosón gyér a népmozgás, egy brigád szépen kicserélte Dani padján a lapot, a szerzetes pedig egy óvatlan pillanatban még jóval az érettségi előtt elbúcsúzott az alma mátertől szilvájával együtt, amit még alighanem ma is kedvtelve gusztál valahol.

Dani mára befutott, neves festő, grafikus lett, díjakat, ösztöndíjakat nyert, gyakran látom hirdetni kiállításait.

Az a bölcs tekintettel szemlélt szilvaszem alighanem napról napra többet ér — igaza volt a bölcs barátnak, hogy nem kapta be azonnal.

Bächer Iván