A két Lizi

A két Lizi egész nap az estét várja csak.

Különösen ilyenkor, télen, télutón, amikor nem lehet a tornácra kimenni, kiülni, kiélni. Mert kora tavasztól késő nyárig a tornácon él a két Lizi. Májusban kiviszik a rezsót is a palackkal a tornác végibe, oda, ahol más vidékeken a kemence tapad a ház falához, az ajtóval szemben kiugrik a tornác, kiugrik a tető is felette, elfér ott az asztal, a két hokedli, még egy kis kredenc is áll kinn, benne a liszttel, sóval, krumplival, minden a tornácon van, ha jó az idő.

A Nagylizi is kinn ül a hokedlin egész nap, csak néha áll föl, tesz pár lépést a két bottal, de most már csak odafönn, az utcára soha nem nyíló ajtóval lezárt tornác kövén. Nyolc éve esett el Nagylizi, még pár évig hátra tudott menni azután is, az ólakhoz épített kisházig, a malacokig, csirkékig, kutyáig, almafákig, de két éve már a tornácról nem merészkedik le, odafönt ül csupán, odaföntről néz hátra reggeltől estig a malac, a csirke, a kutya, az almafák felé. Ha jó az idő.

De ilyenkor, télen, télutón Nagylizi még a tornácra sem megy ki, annyira csúszik a kő. Ül csak a konyhában, lánya ágyának szegélyén, a zöldre festett két kredenc, a kredencek üvegei közé szorított fényképek, a viaszkos vászonnal letakart konyhaasztal, a három hokedli, az ilyenkor nemigen használt gázrezsó, a meleget adó sparhelt, a mellé stószolt aprított fa, a moslékos vödör mellett, ül Nagylizi az ágy szegélyén, vaskos szemüvege mögül nagy, tiszta, száraz, kék szemével meredten nézi a fekete sparheltet és várja az estét.

Nagylizi hetvenhat, a lánya hatvan.

Kislizi egész nap ténykedik. Kell begyújtani, mosdani, mosdatni, vödröt kivinni, moslékot melegíteni, etetni, itatni, havat lapátolni, fát vágni, hordani, megfőzni, seperni, porolni, boltba, postára, szomszédba menni. Rengeteg a dolog egy ekkora házban. Még ilyenkor télen is, amikor pedig csak a konyhát és a vele egybenyitott kisszobát használják.

Ezt is sok fűteni.

Kevés a fa.

Minden kevés.

A kisebbik szobában van Nagylizi ágya, egy asztal, és egy hordszékszerűség, deszkával lefedve, alatta veder, szintén fedővel.

A kisszoba után egy nagyszoba jön, van ajtaja a tornácra is. Itt van legalább két kredenc, három szekrény, székek, asztalok és hatalmas dupla ágy, fölötte képpel. És itt van a sarokban, rajta terítőn váza, kék, sárga művirággal, itt van a televízió.

Itt jön be az antenna az ablakon.

Az antenna lényeges dolog errefelé. A tolnai dombok közé felejtett faluban még az egyest sem lehet fogni csak úgy. Hosszú-hosszú póznát kell állítani az udvarra, annak tetejébe kell fölbuherálni valami szerkezetet, de még így is mákos lesz a kép, az egész faluban mákos a kép, még a két kocsmában is mákos, de nem baj, mert a hang jól bejön.

Ebből a hideg szobából nyílik egy még hidegebb, az utcára néző tisztaszoba, itt is van minden, kredenc, szekrény, ágy, asztal, székek és itt mindenütt, tálban, dobozban, kosárban, kredencen, szekrényen, ágyon, asztalon, székeken mázsaszám illatozik az alma. Bóditó szaga van itt a hidegnek.

Az első hideg szobában, ott, ahol a televízió áll a sarokban, a hatalmas, dupla, mindig bevetett dupla ágy fölött keretes esküvői kép lóg.

Rózsaszínre retusált, hamvas, kerekded gyermekarc ragyog a hideg, lakatlan, szomorú szobára.

Tizenöt éves volt Nagylizi akkor.

Errefelé ez volt a rend.

Errefelé nagy volt a rend. Nem biztos, hogy jó volt, de biztos, hogy rend volt. Rendes sváb falu volt ez két évszázadon át. Az oldalvölgyekbe szétfolyó, tágas, nagy falu fehér vagy színes téglákkal díszített házai büszkén sorakoztak egymás után. Az utcák, terek, kertek, kerítések takarítva, gondozva, ápolva, lekenve, javítva, pucolva zöldelltek, ragyogtak. A pincék fehérre meszelve, a szőlők négyszer kapálva simultak a domboldalakon. A főtéren, a mára lepusztult, szétvert, csupasz, valamikor díszes, kifestett, eklektikus házban nem volt más, csak egy vágóhíd, egy húscsarnok, egy bálterem, egy kocsma, egy vendéglő, egy szálloda, egy bolt, egy posta és egy patika. A mai varroda helyén olvasókör, a csupasz part helyén pékség, a rom helyén a Hangya volt és működött.

A hosszú házak mögött, az istállóban, ólban lovak, marhák százai, disznók ezrei, tízezrével a baromfi, és szerte a környéken a jó tolnai föld adta a munkát a svábnak.

Mert volt munka rengeteg.

Bár ma lenne csak negyedannyi akár…

Jól ment az ifjú párnak is, akkor, amikor a festett kép fölkerült a falra, ’32 nyarán és jól ment még sokáig. Az ember kupec volt, ügyes, élelmes, nem ellensége magának. Gyerek is jött, a Kislizi…

És akkor jött a Volksbund, a Hűségszövetség, a névmagyarosítás és németesítés, jött az SS, a háború, a front.

A volksbundosok elszeleltek idejében, a többiek, a békések, a csöndesek, a magukat csakis idevalónak hívő németek maradtak. Előbb a bevonuló szovjet katonák vittek el belőlük egy jó marokkal. Nagylizi férje, akinek képe ott ragyog az esküvői képen, négy év múltán vergődött haza. Aztán telepesek érkeztek a faluba, Szentandrásról és a megdermedt Felvidékről, aztán kocsik jöttek és teherautók és vittek mindenkit, Nagylizit. Kislizit, az egész falut a vasút felé, aki tudott, persze bújt, menekült, szökött. Nagylizi apja ügyes volt, élelmes és maradni akart nagyon, lemaradt a család a vonatról, bezörgettek egy pincehelyi házba, meghúzták magukat, amíg elvitték a többit— mert nem jár egyedül a baj— a lepusztult német föld keleti térfelére, aztán házat bérelt a két Lizi családja, aztán nagy nehezen visszavásárolta a saját házát, aztán jött a téesz, nagyon nem szerették, de megmaradt a két ló, lett volna valahogy, lehetett volna valahogy, de előbb az öreget érte szélütés, évekig bénán feküdt a szobában, majd a Szibériából visszatért apa ment el egy pillanat alatt, aztán őt a Kislizi férje követte idejekorán és aztán csak hogy az egész szép kerek legyen, képén kaján vigyorral a Kislizi egy lányát, a legkisebbik Lizit is elvitte huszonhat évesen a rák.

A szép, mosolygós fiatalasszony képe ott van mindenütt, az utcára nyíló hideg, almaszagú tisztaszobában, a középső helyiségben, a televízió felett, a Nagylizi kicsiny lakában és a konyhában, ahol ott ül most a két magára maradt Lizi és az estét várja.

Mikor szürkülni kezd, megszólal a Nagylizi svábul:

— Levehetnéd a függönyt, fiam…

— Együnk előbb, édes kis szívem…

Kislizi mindenkit így szólít, anyát, szomszédot, boltost, buszsofőrt: édes kis szívem…

Esznek krumplit, almát, ilyenkor kerül hurka is, kolbász is, majoránnás, citromos. Boltból csak a tej, kenyér jön, nagyon fogy a fa. Kettejük nyugdíja tizennégyezer.

Aztán a Kislizi átmegy a hideg szobába, ahol az ágy fölött ott árvul a kép, bemegy a hideg szobába, benyomja a túlvégi sarokban álló tévét, föltekeri teljes hangerőre, visszajön a meleg kisszobába, ahol a Nagylizi ágya van, leveszi a két szobát elválasztó üveges ajtóról a függönyt, az ajtó elé tesz két hokedlit, az egyikre rásegíti a kétbotos Nagylizit, a másikra maga ül, és aztán ott kucorog a két Lizi a meleg kisszobában, orrát az üveghez nyomva, egyforma, száraz, tiszta, kék szemmel meredve át a hideg szobába, harag nélkül, boldogan.

Igaz ugyan, hogy mákos egy kicsit a kép odaát, de a hang az nagyon jól bejön.

Bächer Iván