Bizakodás

Érdeklődéssel hallgatom-olvasom a televízió és a rádió munkásainak megnyilatkozásait, miszerint ők az elnökök távozása után is bizakodóak, nem lehet semmi baj, egy olyan műsort, mint az Egyenleg nem lehet csak úgy ukmukfukk leírni, pláne, hogy az alelnök úr több ízben is kifejezetten elismeréssel szólt e műsorról…

Erről nekem egy történet jut eszembe, amely nem túlságosan szellemes, ezzel szemben igaz.

Hírlapírói pályámat egy valamikor jó nevű és főként igen jól menő hetilapnál kezdtem, akkor, amikor már e lapnak kívül- és belülálló okok miatt kezdett rosszabbul menni.

És akkor jött a koalíció …

Leváltották a Kiadó vezérét és helyére ültettek egy természettudományi műveltségéről nevezetes osztálytársat. Ezen esemény másnapján megkérdeztem a főszerkesztőmet, hogy csomagol-e már. Nagyon meglepődött, sőt meg is sértődött, mondta, hogy ő bizakodó. (Egyik kolléga — tíz évig szedte a bélyeget — az értekezlet után félrevont és döbbenten kérdezte, hogy mit tudok és honnan. Ő ugyanis — mint később kiderült — akkor már beszélt Lajos bátyjával, így tudta, hogy kell nekik a lap…)

A főszerkesztőnek azért szöget üthetett a fejébe, amit mondtam, mert elhívta a természettudós-vezért egy szerkesztőségi értekezletre. Meg is érkezett egy kedves, alacsony bácsika. Kapott kólát, tonikot. Erre kifejtette, hogy ő évtizedek óta olvassa a lapot, rendkívül szerette mindig, most is szereti, jó újságírók vannak itt, a vezetés is jó, a főszerkesztővel sincsen semmi baj, persze adódhatnak bizonyos kritikai észrevételek, lehetne növelni a belpolitika arányát, színesíteni az oldalakat, ügyesebben tördelni, de összességében, ő a maga részéről elégedett a lappal, dolgozzunk csak nyugodtan tovább, sőt még a privatizációs tárgyalásokat is lehet folytatni nyugodtan, ő baráti tanácsként megjegyezné, hogy ismer egy rendkívül megbízható bankot, persze ahogy gondoljuk, ő nem kíván beleszólni semmibe, valamiféle politikai szándékot pedig ne tételezzünk föl róla, pláne…

Ezeket mondta a kedves, joviális bácsika, miközben nagyokat kortyolt a tonikból.

Na ugye, mondta a rendkívül baráti értekezlet után főszerkesztőnk, akit egy hónap múlva a vezérbácsika nemes egyszerűséggel verőlegényként aposztrofált.

Akkor már mi, tizenötből tizenhármán a Corvin sörözőben perkálgattuk a végkielégítést.