Penzum

Hunyady Sándor hírlapíró 1941. december 24-én szerdán délelőtt tíz órakor ébredt.

Azonnal rágyújtott egy szivarra. Végiggondolta a teendőket. Egy tárca kell a szombati számba, egy a hétfőibe, egy a Film Színház Irodalomba. Pénteken ügető, Karácsonyi Díj, tíz futam. A szombati tárcát még aznap este le kell adni, benn lesznek, 25-én délelőtt kijön még a Magyarország reggeli száma.

Miután elrendezte magában a dolgokat, a hírlapíró hevesen köhögni kezdett. Tüdejében harminc éve kínlódott egy saját kezűleg belőtt pisztolygolyó. Miután a rohammal végzett, becsöngette a reggelit.

Hunyady — számos kollégája, például Zsolt Béla és atyja, Bródy Sándor hagyományait követve — ekkor már évek óta a Royal Szállóban lakott.

A puritán szoba egyetlen dísze Hunyady Margit színésznő képe volt a falon.

Az öreg pincér kávét hozott, kenyeret és vajat. Megállt az ágy mellett. Szerette nézni, ahogy a szerkesztő úr eszik.

— Mit írjak a szombati számba, fiam?

— Valami ünnepit, szerkesztő úr…

— Harminchat éve írok újságba, fiam. Legalább hetven karácsonyi cikket írtam. Megírtam már a fenyőfavásárlást, az ajándékozást, a téli ügetőt, írtam családi karácsonyokról és a magamfajta magányos, csöndes, családtalan, szállodai karácsonyáról. Mindent megírtam…

— Azt írja meg, szerkesztő úr, hogy milyen szomorú ez a karácsony…

— Miért?

— Miért? Miért… — mosolyodott el a pincér. — Már ne haragudjon, de épp maga kérdi, szerkesztő úr… Én legalább árja párja vagyok… Nem is értem, hogy miért nem maradt kinn Amerikában tavaly a szerkesztő úr…

— Egyedül lennék ottan…

— Miért, szerkesztő úr, itt nincs egyedül?

— Itt csak író és színésznő gyermeke vagyok, itt csak zabigyerek és zsidó vagyok. De Amerikában még magyar is lennék. Itt legalább emiatt nem ér bántódás… Meg aztán hátha még van itt valami dolgom… Az ember viselje sorsát…

— Tudja, szerkesztő úr, az jut eszembe, hogy gyermekkoromban mi falun laktunk. A szomszédunk egy gépész volt és a családja… Soha nem felejtem el, egyszer kigyulladt a gépész háza. Benne a feleség, két gyerek. Senki nem mert bemenni az égő házba, micsoda lángok voltak, szerkesztő úr, soha nem felejtem el, micsoda lángok voltak, senki nem mert bemenni az égő házba, és akkor jött a gépész, rohant, habozás nélkül be a lángok közé és kihozta mind a két gyereket, sőt még az asszonyt is… Megégett csúnyán, de ő is megmaradt…

— Meg van véve — mondta a hírlapíró, és adott a pincérnek egy húszast. — Mondja fiam, nyitva vannak ma még a fürdők?

Tizenegykor a hírlapíró elindult az ünnep előtti utolsó órák nyüzsgésével megtelt Erzsébet körúton a Rákóczi út felé.

A Dob utca sarkán, az akkor épp Erzsébet névre hallgató mozi előtt megállt a rikkancsnál.

— Mi van Lajossal?

— Benn van még, szerkesztő úr.

Fusch Lajost, a régi rikkancsot egy hete tartóztatták le rémhírterjesztésért, mert azt harsogta a körúton, hogy az oroszok keményen ellenállnak Moszkva alatt. Szegény ember ráadásul keresztény nővel élt, ezért fajgyalázásért is perbe fogták.

— Tudja, fiam — sóhajtott a hírlapíró —, az embernek kedve lenne elmenni innen… Nem is tudom, miért, de nekem erről a Fuschról egy történet jut eszembe. Tudja, amikor én gyermekkoromban falun éltem, egy Szabolcs megyei faluban, éjfél körül kigyulladt egy ház. A harangot félreverték…

A történet után a rikkancs csak ennyit mondott:

— Tudja, szerkesztő úr, ahogy én ezt a Lajost ismerem, az bennégett volna biztosan…

A Nemzetinél a hírlapíró a tizenhetes villamosra szállt. A Rudas Fürdőbe ment. Hunyady kettes kádat kért, mert szeretett a gőzölgő vízzel telt medencében kényelmesen elnyúlni.

Ingjét kiadta mosni, vasalni.

Negyedórája heverhetett a vízben, amikor kívülről, kulccsal halkan nyílt az ajtó. Egy jó negyvenes, fehér köpenyes hölgy lépett a kabinba.

Később a hölgy zokogott nagyon.

A hírlapíró rágyújtott egy szivarra.

— Kérem, kisasszony…

— Nem érdekel! Nem érdekel! — sikoltozott a hölgy.

— Kérem, kisasszony…

— Nem! Nem! Nem érdekel! Nem érdekel semmi! Légy átkozott! Megátkozlak! Légy átkozott! — szállt a sikoly a csukott ajtón át a fürdő meleg, kénszagú folyosóján végig. — Légy átkozott! Soha tőlem megszabadulni ne tudjál! Soha! Soha! Soha!

A hírlapíró egy darabig érdeklődéssel szemlélte a zokogó asszonyt, aztán nagyot szippantva a szivarba, így szólt:

— Tudja, kisasszony, én már nem is akarok megszabadulni senkitől, semmitől… Az van, ami van… Tudja, gyermekkoromban kigyulladt egy ház… Nemcsak a ház égett, hanem az udvara és a kerítése is…

A fürdőből a hírlapíró elvillamosozott a szerkesztőségbe. Nem ment föl a házba, csak a kapustól kért egy friss, ropogós, a nyomdából alig pár perce kikerült lapot.

A sokéves beidegződés a New York felé indította el, de aztán észbe kapott: amióta a múlt héten Nóti Károlyt és a többi filmest letartóztatták és internálták, nem járt a New Yorkba. Amúgy is egyre több ott a fajvédő kolléga…

A hírlapíró a Wesselényi sarkán lévő Bucsinszkyba ment. Ingyen kapott szódát és gyümölcsöt.

A hetedik oldalt nézte meg legelőbb. Kis bosszankodással konstatálta, hogy az ő — váltótársával, Ignácz Rózsával — évek óta bebiztosított helyén most Illyés hosszú cikke van. Persze ez ünnepi szám, 18 oldal, 24 fillérért, ír bele boldog-boldogtalan.

Az első oldalon, a fejléc és a szalagcím alatt „A japánok elfoglalták Wake csendes-óceáni USA szigeterődöt” — a főszerkesztő nagy cikke: „Helyzetkép 1941 végén”

— Ostoba és hitvány — morogta a hírlapíró.

Az ötödik oldalon Vitéz Lukács Bélának, a Magyar Élet Pártja elnökének nyilatkozata: „Karácsony ünnepe a krisztusi program megszületését jelenti…”

A kilencedik lapon Féja Géza beszélget Bartucz Lajos szegedi professzorral a magyar faj kérdéséről. „Az egyén beolvadása sohasem veszedelmes, ha ellenben csoport olvad be, az a maga etnikai jegyeivel átalakíthatja a befogadók etnikumát…”

A tizedik oldalon interjú a japán követ feleségével, túloldalon Németh László, aztán egy olasz írás, egy német birodalmi novella, ellentételezésül Cs. Szabó és a tizenötödik oldalon Hunyady: Egy kutyáért…

Fél egykor Nagy Lajos lépett a Bucsinszkybe.

— Szép volt a legutóbbi Szivarfüst, Sándor…

— Képzeld, tőlem meg reggel egy zsidó pincér megkérdezte, hogy miért nem maradtam Amerikában…

Miután a hírlapíró elmesélte az égő házat újfent, Nagy Lajos rövid töprengés után megjegyezte:

— Jó lesz, jó anyag, de azért azt a zsidó pincért kihagynám belőle… Legyen néger vagy hottentotta, vagy akármi…

Két óra körül a hírlapíró átment a Royalba. Az étteremben a sarokasztalhoz ült, amely törzshelye volt Bródy Sándornak is. Töltött káposztát rendelt és vörösbort.

— Mi a baj, Gyuri?

— Áh, semmi szerkesztő úr… Meghalt az apám délelőtt… Nehéz dolog… Pedig rengeteg baj volt az öreggel…

— Most majd még több lesz… Az apák nem halnak meg soha… Higgye el, ha valaki, én tudom… Nem menekülhet az ember… Nem menekülhet… Az jut erről eszembe, hogy gyerekkoromban, amikor egy Szabolcs megyei falucskában laktunk, kigyulladt egy ház…

— Hát igen — sóhajtott a végén a pincér — Azért, szerkesztő úr, legalább egy gyerek benn szokott égni ilyenkor…

A történetet a hírlapíró — miután délután megnézte Greta Garbóval a Ninocskát — elmesélte a mozi egyik ruhatárosnőjének, később egy zsokénak az utcán, és egy táncosnőnek a Royal Revüben, ahol este megnézte az ünnepi műsort, a Revü Rapszódiát.

Szenteste, tizenegy körül fölment a szobájába, kibontott egy palack bort és megírta az Égő ház című tárcát, a szombati számba: „…Az ember erre kitépte magát a szomszédjai kezéből. Senki sem akadályozhatta meg abban amit csinál. Keresztülrohant a tűzvilágított, forró térségen. Arcát a tenyerébe temetve, vakon, süketen belészalad a tűzbe, lángba, parázsba. A ház zsarátnokká vált zsupteteje éppen akkor zuhant le nagy ropogással. Az ember eltűnt, mint egy lapát szén, amelyet izzó katlanba vetettek. Amerre elvesz tettük a szemünk elől, a tűz közepéből egyszerre még nagyobb szikrák szálltak fölfelé. Szikrák, fehér gőz, és mintha sistergés hallatszott volna…

Szívemet rémület szorította össze, ugyanakkor megteltem mélységes hódolattal. Gyermeki eszem úgy képzelte, hogy annak a fehér gőznek és azoknak a nagy szikráknak alakjában a gépész hősies és esztelen lelke szál föl, a mozdulatlan, gyémánt csillagokon túl, a mennyország felé.”

Mikor az írással végzett, egy könnycsepp gördült le a hírlapíró arcán. Aztán elolvasta elejétől az egészet. „Közepes”, gondolta, csöngetett elküldte a tárcát a Rákóczi útra, és még lement a bárba.