Háznéző

(Elküldött tudósítónktól)

„Erre van a Habsburg-ház, csókolom?” — kérdeztem a patinás Duna- és kormányparti szálló portását az esküvő előtti nap délutánján, a sajtóeligazításra igyekezve.

Az egyenruhás úr rezzenéstelen arccal, állával bökött: a recepciónál ott állt mellettem a maga valóságában a ház feje, a menyasszony papája. Örömmel nyugtáztam, hogy jó bőrben van, és mentem a lépcsőn fel, majd a míves tűzcsapokkal tagolt furnérfolyosón át a szintén furnérlemezzel díszített Márványterembe.

Leültem, vártam mit kapok. Bort hoztak és pálcikátlan falatkát papírszalvétával. Kormánylapos fotóskolléga tányért reklamált. Ő kapott egyet. Becsületére legyen mondva: kért nekem is.

Félórás késéssel megkezdődött a sajtótájékoztató. Joviális osztrák kobold, a kezében tartott pohár borból jóízűeket kortyolgatva elmesélte a szálló történetét, külön kiemelve, hogy későbbi kormányzó is lakott itten. (Részletekre, hogy tudniillik, ez a kormányzó az ifjú menyasszony nagypapáját bizony elkergette csúnyán, nem tért ki…) Újabb teli poharat magához véve az udvari sajtófőnök elnézést kért amiatt, hogy az ifjú pár, a mi Habsburg Walburgánk és a svéd Archibald Douglas nem lehet épp jelen, de kárpótlásul prezentált egy fiatal, de garantáltan eredeti, ragyogó mosolyú főherceget, aki azonban rögtön ment is, mert aznap még nagyon sok helyen kellett menetrend szerint mosolyognia.

Ezután a leendő tudósítók eligazítást kaptak, hogy merre lesznek majd másnap terelve, és nyomatékosan hangsúlyoztatott, hogy csak a kijelölt helyen lehet tartózkodni majd, mert a Mátyás-templom sajnos kicsi…

A kollégák közül ekkor valaki megkérdezte, hogy mivel fognak a templomban világítani. Remélem megírta lapjában a szenzációs hírt: lámpával.

Ezután a kedves kobold bejelentette, hogy az ifjú pár egyórás késéssel vonul majd be a szálló előterébe — föntről lehet sajtóilag pillantást vetni alá hogy szűk körben — háromszázadmagával — elfogyassza vacsoráját a nagymedence mellett. Addig „drink” — ezt világosan értettem. Mivel a bor égette a gyomromat, a kedves felszolgálótól kértem egy pohár sört. Azt mondták, hogy arra nincsen keret, mindenre a Habsburg-háznak sem telik.

Még toporogtam egy fél órát, aztán úgy döntöttem, hogy a megtekintéstől eltekintek.

Másnap délben mentem föl a Várba. A Botond Shop előtt összefutottam a mosolyfőherceggel és tizenöt zöld gyaloghuszárral.

Kártyámmal simán feljutottam az oldalkarzatra. Ügyes voltam, az első sorban álltam. Jól lehetett látni mindent. Elsősorban a kalapokat. Azt elmondani nem lehet, mi volt lenn kalapban: minden. Apró kis kontykalap, félrecsapott fecskefészek, miniszoknyából kisarjadó cilinder, kackiás vörös csákó, szecessziós kancsó alakú fejfölépítmény, szalagos tortadoboz, jelvénnyel lepett sisak, félrecsapott fejserpenyő.

Mindenki roppant elegáns volt és egy díszmagyar.

Sűrűn zöldelltek a kiscserkészek is odalenn. (Elnézvén az őket dirigáló és minden megbeszélésnél egymás kezét szorongató öregcserkészeket, elhatároztam, hogyha visszajönnek a kommunisták, én már akkor sem leszek ifivezető…)

Föltűntek egyszerűbb polgári ruhák is: hercegek és grófok között egy padban ült Horn és Roszik, Mécs és Torgyán.

De már jött is az ifjú jegyespár. A svéd gyáros és farmer daliás és elegáns, de a mi Walburgánk… Hát, gondoltam, nem kapkodta el. Viszont szép népviseletben vonult, csinos szakácssipkában, fehér kötényben. Megálltak az oltár előtt, sőt a hölgy — nem értettem miért — oldalt le is ült. Ekkor egy fotós kolléga megbökte szomszédom hátát, hogy engedje egy kicsit az első sorba, mert le szeretné fotózni, amint a menyasszony bejön. Mondom, már bejött. Kiderült, hogy nem. A népviseletes és akkor már igen csinos és fiatal hölgy a svéd mamája volt. Többet kell járnom esküvőre… A fotóst viszont nem engedték előre. A kolléga, mint egy Kalefen kiképzett profi lejmoló végigmérte az első sort és döntött — egy pillanat múlva már hátul álltam. Innen is jól hallottam, ahogy bevonul a menyasszony és azt is láttam, amint a rágógumit csámcsogó fotósok elözönlik a szentélyt, rámásznak a székekre, az oltárra és végül úgy kell őket cserkészélőlánccal kitakarítani. Mivel az aktus innentől kezdve zárt körű volt — a család nem szereti a felhajtást — kiballagtam az egyházból, mert én meg nem szeretek terelve lenni.

A téren megtekintettem a népet. Beidegződik a tudósítói szem: a fejfedőket figyeltem: madármaradékkal ékes kopott zöld, önkézzel kötött fehér félgömb, ezerszer mosott fakó szürke, áll alatt megkötött barna sál…

Átvágtam a téren a volt kollégium felé. (A papírokon azt írták: a mostani Kulturinnov épülete királyi pénzügyminisztérium volt. Nem vagyok egyedül, gondolom, aki még tudom, nagyon is jól tudom, hogy itt kollégium is működött sokáig, nem is akármilyen, és ott kérem legalább annyi minden fontos, és bizonyosan sokkal több jó dolog történt, mint egy pénzügyminisztériumban.)

Zöld kártyámmal bejutottam a hajdani bulik színhelyére, a hatalmas lépcsőházba, amelyben most is az ifjúság volt a meghatározó. Gyerekkórusok és zenekarocskák gyakorlatoztak mindenütt, odafönn pedig a féltucatnyi teremben fölállított, félszáz asztalra feldobott több száz színpompás tál körül jópofa gyerekek nyüzsögtek: a Gundel Károly nevét viselő vendéglátó-ipari szakmunkásképző harmadikosai szolgáltatták az udvari kosztot. Kérdeztem mennyi időbe telt: a kislány megvonta vállát: fél nap. Egészen ellágyultam, de ekkor pedagógus jelent meg a színen és állati hangon leteremtette a velem szóba elegyedő tanulólánykát….

A Várból lesétálva arra gondoltam, hogy a kislány csinos pofiján bizonyára megakad kora délután egy svéd grófi szem — persze ne legyek igazságtalan, nem láttam az arát. Majd holnap a lapban…