Tanerő

Pál Lajos középiskolai földrajztanár a hatvanas évek végén lépett be a pártba. Fiatal, kedves felesége — évfolyamtársát vette el — meg is kérdezte ekkor:

— Miért teszed ezt, kismajom?

— Hát miért… miért… Hát mi rossz van ebben… A célokkal egyetértünk, nem mókuska? Különben sem árt, ha az ember közelebb van a dolgokhoz… jobban átlátja úgy… a dolgokat… Könnyebben tud lendíteni valamit a dolgokon… No meg aztán…

— Ne fecsegj annyit! Mosogass! — mondta Pálné, ugyanis valahogy úgy alakult, hogy mindig a Pál mosogatott, megcsinált mást is, levitte a szemetet, porszívózott, vásárolt, főzött, de mindezt az asszony is csinálta, mosogatni viszont mindig a Pál mosogatott. Mondogatta is a Pálné:

— Nagy ló ez a kismajom, folyton fecseg, de fantasztikusan mosogat… Hát szeretem…

Pál Lajos nem került közelebb semmihez, nem is nagyon látta át a dolgokat, lendíteni sem túlzottan lendített, de a taggyűléseken mindig jót dumáltak a kollégákkal, jól megbeszélték a dolgokat.

Taggyűlés után rendesen a Vakegér néven közismert kiskocsma kerthelyiségében múlatták az időt, Keszthelyivel, az igazgatóhelyettessel és Bánrévi Lacival, az öregedő, de mindig töretlen történelemtanárral.

A korsó sörök felett sokat vitatkoztak a dolgokról, az adósságokról, a vízlépcsőről, Grószról, Pozsgayról. Bánrévi nem szerette Pozsgayt, Pál Lajos viszont nagyon.

— Az az ember tud valamit — mondogatta a feleségének még otthon is, mosogatás közben. — Átlátja a dolgokat, az egy valaki, na, és különben is…

— Hogyne, hogyne, kismajom — mondta erre Pálné.

A végefelé megélénkültek a viták, a taggyűléseken és a Vakegérben is. Bánrévi reformkörös lett, hozta a híreket a Villányi útról, Keszthelyi az igazgatóhelyettes viszont egyre csak azt mondogatta:

— Fasizmus lesz, gyerekek, meglátjátok, jó kis fasizmus.

Pál Lajos Pozsgayt szerette, és utálta a reformkörösöket, nem is tudta megmondani, hogy miért, valahogy csak úgy érzésből.

— Azt gondolom, nem látják át teljes mélységükben a dolgokat… — mondta otthon a feleségének. — No meg nem elég annyit beszélni, cselekedni kell. Csinálni. Csinálni a dolgokat. De mindig a körülmények mérlegelésével… nem lehet a körülmények figyelembevétele nélkül… a realitások.., Másrészt…

— Mosogass csak majmocska…

Aztán az iskolában és mindenütt egyszerre csak megszűnt a párt.

— Lökheted a rendszeredet, kismajom mondta otthon Pálné.

Bánrévi az egyik utódpártba lépett, Keszthelyi a másikba. Pál kivárt. Értekezletek, szülői fogadók után be-beültek a Vakegérbe.

— Most mit csináljak, gyerekek — mondta kilencven tavaszán a Pál. — Az elvtársakból elegem van, de nagyon. A szadeszesek, fideszesek kinyírnak minket. Mi csináljak, gyerekek? Marad az emdéef. Azok mégiscsak a Pozsgay emberei.

— Egymás mellett fogunk lógni — mondta Keszthelyi, aki közben nyugdíjba ment és nagyon fájt a lába.

Pál Lajos a két választási forduló között lépett be.

— Nagy ló vagy te, mókuska — mondta otthon Pálné.

Pál csak beszélt és beszélt, és mosogatott is persze.

És szeretett a pártba bejárni. Mentek a dolgok. Hamar elvált az ocsu a tiszta búzától. Aki maradt, az fél szavakból is értette egymást. A sok nehézség, áskálódás, támadás összehozta-húzta a csapatot.

A munka, a rengeteg dolog sok időt elvett. Pál Lajos ritkábban, aztán egyáltalán nem járt el a Vakegérbe.

Csak egyszer még, amikor Bánrévi felhívta, hogy Keszthelyinek levágták a lábát.

— Nehezebb lesz akasztani — mondta Bánrévi.

Pál Lajos hallgatott. Nézte a volt kollégát. Idegennek látta. Ellenszenvesnek.

— Megváltoztál — mondta.

— Én nem.

— Az idő változott.

— Az sem — mondta Bánrévi.

Pál Lajos lemondta a lapot, amelyet huszonhárom éven át járatott. Előfizetett három másik lapra. Pálné pár hét múlva mondta:

— Nézd csak majomka, miket nem írnak a Bánréviről! Nézd csak nézd! De hát te is…

— Nem az a baj…

— Hát micsoda?

— Nem érti meg a dolgokat. Nem érti meg, hogy megváltoztak a dolgok. Hogy most másképp kell a dolgokat csinálni, össze kell fogni. Nem fecsegni. Csinálni kell a dolgokat. El kell dönteni, ki hova tartozik… Nem babra megy a játék… Történelmi esélyt szalaszthatunk el…

— És azt írják, nézd, azt írják, hogy Braunnak hívták! Hát ez nem igaz! Tudom, hogy Brenner volt!

— Nem ez a fontos.

— Hazudnak, majomka.

— Nem hazudunk. Mert, ha mi hazudunk, akkor mi hazudunk, és nekünk igazunk van. Nekünk a hazugságunk is igaz. Az ő lapjukban minden hazugság, még az igazság is. Mosogass el, légy szíves!

— Én?

— Igen, te!

— De hát…

— Nincs de hát! Mosogat-e Boross? Mosogat-e Für? Megyek lőni.

— Nagy ló vagy te, kismajom -mondta az asszony és mosogatott.

Pál Lajos lőni járt. Nem volt katona, kiszuperálták annak idején a szeme miatt. Nem is szerette a fegyvert soha. De most eljárt a többiekkel lőni. A belvárosi irodaház pincéjében lévő lőtér az MHSZ-é volt azelőtt. Pál Lajos eleinte idegenkedett a dologtól, sokat is lőtt mellé, de a többiek nem ugratták, inkább segítették, mondták, hogy lőjön nyugodtan, mutatták, hogy tartsa, hogyan vegyen levegőt, mikor húzza el a ravaszt. Pál Lajos lassan rákapott a dolog izére. Jó lett lőni.

Utána vendéglőbe mentek. Ettek. A cechhet állták.

— Ez már azért túlzás — mondták az asztalnál. — Nekem nem volt soha velük bajom. A Hunyadi téren egy öreg néni mellett laktunk anyámmal. Weisz néninek ekkora nagy papagája volt. És gyakran megkínált teával. Én meg fölvittem neki a fát. Meg a szenet. De ez már azért túlzás.

Pál Lajos csak hallgatott. Pál Lajos egyre többet hallgatott.

Nyugdíjba ment. Munkát kapott. Járt úszni, járt lőni és naponta bejárt a házba. Otthon írt. Naplót, följegyzéseket. Nem tudta senki, mit. Magának írt.

Meghalt Keszthelyi. Bánrévi felesége telefonált. A temetésre Pál Lajos nem ment el.

Sokat járkált az utcán. Járt gyűlésekre, tüntetésekre, vitákra. Eleinte hozzászólt, tapsolt, később nem. Hallgatott. Figyelt. Száját összeszorította. Nem hordott sálat, mégse fázott.

Nem mosogatott soha.

Valami furcsa, mélyből fakadó erő töltötte el. Nem félt. Nem gyötrődött. Nem vívódott. Nem félt semmitől. Erős volt, nagyon erős. Napról napra erősebb. Másképp járt az utcán, mint azelőtt. Úgy járt, mint aki soha sincs egyedül, mint aki csapatban, valami csodálatosan erős és egységes falanxban vonul szakadatlan. Büszke volt és egy kicsit mindig meghatott, de ezt nem mutatta.

És nem is mosogatott soha.

Pálné mosogatott.