Népszabadság, 1992. december 3.
BÄCHER IVÁN
Van egy kedves barátom, akivel együtt voltam, hogyishívják, na… fiatal, és akivel tizenöt éve, amióta megharagudtam rá, nem találkoztam. Az történt ugyanis, az történt tizenöt éve, mert akkoriban még történtek a dolgok, hogy elmentünk kirándulni, és az utolsó reggel ez a barátom megitta a pálinkát. Mondtam neki, hogy ne igya meg, de megitta. Nagyon megitta. Teljesen. Tökre. Képzelhető, hogy mi játszódott le bennem, legyen elég annyit most mondanom, hogy úgy éreztem, vége a barátságnak, minden reménytelen, barátomból nem lesz soha semmi, barátom nem megbízható, nem serény, nem igazi magyar ember. Annyira megitta.
Na, most a múlt héten meglátogattam. Kinn lakik, szép kertes házban feleségével, óvatosan is számolva legalább három gyerekkel. Sok munkája van, megoldja a dolgokat, elvan, nem valahogy, de nem is könnyen — el.
Disznótor volt nála éppen.
Városi disznótor.
Vidékről hozták föl a két leszúrt, belezett malacot, barátaival, (nem a malac, hanem barátom barátaival), akiket szintén nem láttam régen, pedig, és akik szintén ott voltak azon a tizenöt évvel ezelőtti kiránduláson, de nem haragudtak meg annyira. Most, tizenötnél sokkal több év, és mint hallom, nyolc közös tor után, félszavakból is értették egymást, egymás feleségeit pedig szavak nélkül is. De azért esett szó.
A jókora, hűvös garázsban hatalmas vájdlingokban keverték a kolbászanyagot, mert csak kolbász lett és színhús, mert tavaly november végén plusz húsz fok volt és hetven kiló hurkát zabáltak meg a környék kutyái, úgyhogy hárman három hatalmas vájdlingban most már csak kolbászhúst kevertek, megfelelő időközökben át-átdobtak a másik vájdlingjába egy-egy harsánypiros színű, friss fokhagymaszagot árasztó húskazalt, közben meg-megálltak egy-egy pohárra persze, és folyt a szó is, meg a félszó, és a fal mellett katonás rendben hevertek a háromfelé osztandó húsok, a hatalmas, vaskos — sonka nem kerül a füstbe itt — combok, és a gyönyörű, hosszú karajok, amelyek fölszeletelve, bepanírozva kerülnek majd a fagyasztóba, a nem túl zsíros tarják, melyek egynapi pácolás után kerülnek a hidegre, a levesnek való csontok, a kocsonyának való fülek, farkak, koponyák, a néha húscsíkokkal átszőtt, hófehér szalonnakabátok, és végül a négy pirosló félméteres szűzpecsenyefonat, és amikor kiderült, hogy ezek a kolbászhúsba kerülnek majd bele, és hálóba, és úgy lesznek majd kisütve, szóval, hogy ebből bizony nagyon finom és fölszeletelve látványnak sem utolsó kolbásszal töltött hús lesz a másnapi bulira, na akkor már egészen határozottan sejtettem magamban, szégyenkezve kicsit, de talán még nem megkésve, hogy nem kell annyira szigorúnak lenni.