Százados út

Az MTK-pályára járó pesti polgár talán fölfigyelt már egy furcsa negyedre a Hungária körút mentén, átellenben a laktanyákkal. Ez a tömb a legpolgármesterebb pest-budai polgármester, Bárczy István emlékét őrzi.

A fent említett sportegyesület híveinek amúgy is illik valamit tudni a jeles városatyáról, hisz a kék-fehér pályát 1912-bean ő avatta fel.

Furcsa ember volt ez a Bárczy.

Mivel a századelőn a város utcáin, terein még nem álltak lebontandó antifasiszta szobrok, aluljárók sem voltak, ahonnan az árusokat ki lehetett volna ebrudalni, és tilosban parkoló, elszállítandó gépjármű is csak elvétve fordult elő, ezért Bárczy — jobb híján — várospolitikát csinált.

Apja amúgy Smolensky néven lengyel menekült, majd Sacherre magyarosodva a belvárosi főreáliskola franciatanára volt. Így lett az eredetileg papnak készülő, később inkább jogot végző, dzsentriszármazású édesanyja nevét hivatalnokkorában fölvevő, kiemelkedő képességű, több nyelven beszélő, jól táncoló, kitűnően zongorázó, fél Európát végigtanulmány-utazó fiatalember Bárczy.

Amikor 1906-ban, 40 esztendősen a polgármesteri székbe ült, nem csupán szakmai tapasztalatokkal bírt — 23 éves korától a városházán dolgozott, évekig a közoktatási osztály tanácsnoka volt — hanem világos, átfogó koncepcióval is.

Nem úgy kezdte, hogy na most akkor addig is, amíg eszünkbe jut valami, csinálunk harminc játékkaszinót, nem: Bárczy István várost akart csinálni.

Bárczy álmát így lehetne summázni: polgári Budapest és budapesti polgár.

Nehéz elhinni, de ától cettig végiggondolta az egészet. Kitalálta például, hogy hogyan lehetne pénzt szerezni. A leendő építkezésekhez építészeket keresett. Nem egyet, sokat. Nem közepeseket, hanem a legjobbakat. Nem egy stílusirányzat híveit, hanem mindenfélét. Ez a bohókás ember körülvétette magát szakemberekkel. Lobbyzott is. Ravaszkodott. Ismerte a dörgést. A Gázgyárat például a fővárosnak úgy szerezte meg, hogy a községesítés fő ellenzőjét, bizonyos Heltait megtette gázgyári vezérigazgatónak. Ennek a Heltainak mellesleg meggyőződése volt, hogy Budapestnek főpolgármesteri hivatalra nincsen szüksége. Ezen álláspontja csak akkor módosult némileg, amikor megválasztották főpolgármesternek…

Nem baj.

Bárczy István valahonnét tudta, hogy ilyen a világ, ilyenek az emberek, ilyen a város is. Azt is tudta, hogy mindent megcsinálni nem lehet. De megpróbálta megcsinálni, amit lehetett.

További furcsa vonása volt ennek a polgármesternek, hogy nem belvárosi luxusszállókkal indított. Talán, mert tanárgyerek volt, talán mert liberális, talán, mert nem szerette a forradalmakat, talán csak mert ott volt feladat — a kültelken kezdett.

1909-től 1913-ig felépített majd tízezer városi tulajdonú kislakást, hatalmas, gyönyörűen dekorált — erre mindig gondja volt — Népszállót hajléktalanoknak, 55 iskolát, éppen annyit, amennyi addig működött, 18 óvodát, olcsó terméket előállító városi kenyérgyárat, fővárosi kézbe ügyeskedte a Gázgyáron túl, a villamos műveket, a Cséry névre hallgató szeméttelepet, több közlekedési vállalatot és számos fürdőt, például az éppen most a várostól az ÁVÜ által elraboltatni készülő, Bárczy által építtetett, mindig fővárosi kézben lévő Gellértet.

Sokáig sorolhatnánk: Pedagógiai Szeminárium, Fővárosi Könyvtár, Székesfővárosi Múzeum, Népművelési Társaság, Vág utcai Népház, Városi Színház, Felsőbb Zeneiskola, Állatkert.

No, és a Százados út.

Ha rászán az ember egy fél órát, leszáll a metróról a Stadionnál, átkel a Kerepesi úton és gyalog indul el a Százados úton. akkor még maga teljességében tanulmányozhatja Bárczy István valahai főpolgármester működésének lenyomatát.

Mindenekelőtt egy hatalmas iskolaépület ötlik a szembe, egy az ötvenötből, nem épp a legszebb, mondhatnánk, hogy a legrondábbak egyike, de látszik a képen, hogy szebb volt hajdanán, és nagy, jó sok gyerek polgárosodhatott benne egy kicsit az elmúlt nyolcvan évben.

Az iskola előtt, a mai focipálya helyén kis piac működött.

Odébb, a Hungária út mentén a Málnay Béla és Haasz Gyula által tervezett kislakásos bérházegyüttes. A három, jókora épület barátságos udvart fog közre. Az egy-két szobás lakások erkélyesek, zugosak, ilyenek, olyanok. A célnak megfelelők. Lakhatók. Minden ház egy kicsit más. Valamikor kerítés övezte az egészet, a sarkokon kis boltok, trafikok, miegymások szolgálták a városi kishivatalnokot, képzettebb szakmunkást, feleséget, gyerekeket. A házak tövében egy valamikori napközi épülete áll. A túloldalon, tágas parkban sorakoznak a húsz szobrász és öt festő számára épült művésztelep kiskertes, tornácos, műteremlakjai. Mindegyik épület más, de az egész mégis egyben van. Pár méterrel odébb a város kenyérgyára, aztán a nagyon-nagyon kislakásos lakótelep következik. Erre Bárczy bizonyára nem volt büszke, de hát ennyire tellett, és a szobakonyha is jobb volt a mezőnél, vagonnál, semminél. És még ezeknek az egyemeletes barakkoknak is különfélék az oromdíszei.

Prolinegyed, iskola, kislakás és művésztelep, piac és kenyérgyár egy helyen. Mintha csak egy város volna.

Piac már régen nincs sehol, hírlik, hamarosan az iskolát is lebontják, a szükséglakások fele már üres.

Egy várospolitika nyom nélkül marad.