A Bächer-hagyaték

Mostanában, hogy szélsőkormánypárti levelezők hetente tüntetnek ki megtisztelő soraikkal, melyek így kezdődnek rendre: „Kedves Iván elvtárs! Az ön jiddis előneve hideg vasként karcolja hátamat…” vagy „Kedves Iván-Izidor!” és így tovább, szóval mostanában, hogy csöndesen uszulunk Európa felé, mind gyakrabban jutnak eszembe a szegény Bücherek…

Míg családom anyai ágáról viszonylag sok adatot megőrzött a családi legendárium, apai nagyanyám családját pedig a középkor végéig tartja számon a krónika, addig apai nagyapámról szinte semmit sem tudok. Nagyapám mogorva, szótlan, sértődött ember volt, aki családi dolgokról állítólag nem beszélt soha senkinek. Így aztán az ő apjáról semmi más adat nem maradt fönn, csak annyi, hogy Mórnak hívták, kereskedő volt, és hogy valamikor a múlt század második felében telepedett Pestre a Szudéta-vidéken lévő, ma Česka Lipa névre hallgató Bömische Leipáról.

Kész. Meg, hogy persze zsidó volt, egyike a háromnak nyolc dédszülém közül.

Érthető tehát, hogy izgalommal töltött el, amikor a régi kacatok közti kotorászás közben ráleltem dédapám fiához intézett, valamikor a századforduló táján kelt leveleire.

Gondoltam, hogy most megtudok valamit, megértek valamit zsidó őseimből, kapok tőlük üzenetet, megfejthetek végre egy régi, elásott titkot.

Csakhogy a levelek németül íródtak. Ezen a nyelven pedig nem értek speciel. Odaadtam tehát egy kedves német szakos barátnőmnek. A levelet azonban nem tudta elolvasni ő sem. Dédapám ugyanis gót betűkkel írt. Elképesztően gót betűkkel.

A leveleket továbbvittem egy, a húszas években Németországban nevelkedett kedves barátnőmnek, majd egy német tanszéken dolgozó adjunktusnak, végül Susának, akinél németebb barátnőt Pesten már nem lehet találni. A leveleket egyik sem bírta elolvasni. Ki kellett küldeni dédpapám leveleit nyelvterületre. Ott is kerengtek a lapok, míg végül egy fiatal, dortmundi levéltáros le tudta a fordítani a pesti németet németre. Ezután a több hónapos vándorút után visszaérkező szöveget már csak magyarra kellett ültetni, és most már itt van előttem dédpapám hagyatéka: szűk három gépelt oldalon a semmi.

Szegény Mór papának a legizgalmasabb, legemberibb, legmegrázóbb sorai így hangzanak: „Kedves Carl! Nem volt okom arra, hogy írjak Neked, és a 14-ei utolsó leveled alapján küldök 20 K.-át, melynek kézhezvételéről tájékoztass engem”. Vagy: „Kedves Carl! Feltételezem, hogy főnöködtől hamarosan fizetést kapsz, annyit, hogy képes leszel magadat eltartani és nem szorulsz segítségre. Közben küldök neked mellékelve 20 K.-át és kérlek a küldemény elismerésére. Szívélyes üdvözlettel apád Moritz”.

Kész. Ennyi. Ez volt a nagy titok. Hogy Mór papáról azért nem beszélt soha senki, mert nem volt róla mit mondani. Unalmas, száraz, buta ember volt szegény. Tönkre is ment, és korán meg is halt. És nem hagyott rám semmit, sem vagyont, sem legendát, sem kultúrát, zsidót sem, keresztényt sem, semmilyent.

Csak ezt a — nem is tudom, mit jelent — nevet.

Végül is ez sem kevés. Hisz ennek a névnek köszönhetem, hogy ha akarnék — és akarnék, mert félek, de nagyon —, akkor sem tudnék elbújni, menekülni. Ez a név olyan, mint egy belém ültetett érzékeny szeizmográf. Ha baj készül, tüstént jelez. E névnek hála, kénytelen vagyok megérezni azt is, amit sokaknak megérezni egy darabig még nem muszáj. E névnek köszönhetem, hogy ha a gyűlölködés, az uszulás, az emberi szenny kezd uralkodni hazámban, akkor engem elővesznek biztosan.

Rendben van ez így.

Köszi szépén, Mór tata!