Az ötnyelvű kecske nyomában

Tanítottam egykor.

Az ablak felőli padsor második padjában ült, jó barátja mellett.

Nem volt sok baj vele.

Érettségire letett egy-egy német, francia, olasz és angol nyelvvizsgát, az országos tanulmányi versengésben franciából első, latinból tizenegyedik lett.

Akkortájt is kérdezgettem, most is, tíz évvel később, hogy összefutottunk.

A németet még otthon tanulta.

Anyai nagymamája osztrák származású jószágigazgató lánya volt. Ez a nagymami legszebb gyermekkorát az akkortájt a Monarchiához tartozó bukovinai Csernovitzban töltötte. Az első háború után elfutó család Beremenden szerzett szép birtokot, persze halastóval. Jószágaitól a történelem 1948-ban szabadította meg a jószágigazgatót. Szép szakma lehetett ez, hisz a nagymama férjül is jószágigazgatóhoz ment. A nagypapa az egri érsek jószágait igazgatta, hogy-hogy nem, ő is ’48-ban vált meg hivatalától, egy kicsit le is csukták, majd téeszekben dolgozott, végül Budán töltötte el nyugdíjas éveit.

Leányuk, a gyerek anyja, kertészmérnök lett.

Apai ágon német származású és anyanyelvű katonatiszt volt dédpapa is, nagypapa is. Nagypapa tüdőlövést kapott, majd trafikot Debrecenben és Pesten. Néha jegyzősködött. A Hajdúságból vett el egy halk szavú, református tanítónőt.

A nagypapa 1945-ben megfogadta, hogy ő ezeknek nem dolgozik és elhatározásához becsülettel tartotta magát — bélyeget gyűjtött 1971-ben bekövetkezett haláláig.

Három gyermekük volt, ebből egy, a gyerek apja vegyész lett. Konferencián ismerkedett meg a mamával.

Az anyai nagymama és az apa pár évig németül beszélt otthon a három gyerekkel.

A nagyobbik fiú a külker után most végezte el a bölcsészkart, a kisebbik mérnök lett és az autómániás. Őt nem érdeklik a nyelvek, ezért van csupán három nyelvvizsgája.

A középső, vékony, magas, szemüveges, barna szemű, mosolygós, rövid szakállas, fekete fiú mostan.

Az egyetemen szépen tanult.

Sallay professzor iránymutatása mellett Dantéval utazott éveken át. Ötödévre demonstrátor lett a francia tanszéken, a Radnótiban Porosnál gyakorlótanított, a Berzsenyiben ablak melletti padtársa anyukájánál. Ezek jó dolgok voltak.

De ekkor még a gyerek nem fogott nyomot.

Kiküldték három hónapra Párizsba, de még ekkor sem történt semmi különös.

Negyedévben, az egy hónapos sienai ösztöndíjjal kezdődtek a bajok.

A gyerek nem csupán gyorsan körbe interrélezte Olaszországot, de padtársbarátja és vagy ezer arab paradicsomszedő vendégmunkás társaságában, megkűzdve keményen a jegyért, helyért, áthajózott Tunéziába.

Itt ismerkedett meg — ’89 nyarán — két román állampolgárságú fiatallal, egy románnal és egy magyarral, akik Líbiából szöktek át, és akiknek — mondani nem kell — Tuniszban tüstént ellopták az útlevelüket.

A tunéz követ ismerős volt, csoporttársnak apja. A két egyetemista segített a két romániain; a magyar ma már Hamburgban él, a román viszont itt maradt, szépen beszéli nyelvünket.

A gyerek viszont ráérzett a nyomra.

A tuniszi ismeretséggel kapcsolatosan átrándult párszor az erdélyi fiú szüleihez Szatmárba, majd tovább, elébb egyedül majd barátokkal, rokonokkal járogatott Erdélybe át, később tovább, Moldvába, Regátba.

’90 márciusában vett egy román nyelvkönyvet, májusban letette a román felsőfokút, nem volt nagy dolog, a latin nyelvek iránt némi érzéke kialakult már, az említett latinon, francián, olaszon kívül a spanyolt és portugált is átvette az iskolában.

A moldvai magyar élmények nyomán indult tovább. A szlovákiai túrákat Kárpátalja követte, később a volt Galícia.

Mindenütt mindenféle nyomokba botlott.

A tunéziai túra után egy évvel ablak melletti padtársával fölszálltak a transzszibériai expresszre. Megnézték a burjátokat.

A kéthetes vonatozás alatt a gyerek jól megtanult oroszul. Ezt a tudását pár hónappal később komplettírozhatta Genfben, ahol egy, az egyház szociális tanítása néven futó kurzus keretében három hónapot töltött együtt néhány pravoszláv pappal és egy érett, csinos orosz hölggyel, aki igencsak világinak bizonyult, és az ilyesmi közismerten elősegíti a nyelvtanulást…

Az oroszt a későbbi hónapok és kirándulások alatt már nem volt nehéz kibővíteni az ukránnal, ruténnal, lengyellel, szlovákkal, később pedig a szerbbel, a horváttal és társaival.

A fiú utazott és utazott és mindenütt a szórványokat, a maradványokat, a nyomokat kereste és mindig és mindenütt talált is valamit.

Mert semmi sem marad nyomtalan.

A transzszibériai vasúton egy hölgy megemlítette a fiúnak, hogy az ő városának lakói felerészben zsidók.

A fiú pingpongos sporttársával pár hónap múlva már autózott is Berdicsev felé.

Egy ilyen autózás nagy kaland. Például Lembergben, amely mellesleg igen szépen megmaradt nyoma a Monarchiának, beszállt egy rendőr a kocsiba. Három nappal később, 600 kilométerrel odébb, Bergyicsevben köszönt tőlük el. Hogy ki volt és mit akart az soha nem derült ki.

A Bimbó úti gyerek lassan hozzászokott a helyi sajátosságokhoz. Az utasnak mindig elveszik az útlevelét, haraggal, nem tudni miért, aztán visszaadják, nem tudni miért.

A foglalt szállodában nincs szoba. Aztán lesz, de nem tudni mitől és hogyan. A fiú megtanulta lassan, amit már a tuniszi hajón sejteni kezdett, hogy a Keletet érezni kell.

És hogy nem kell félni semmitől. Csak a határtól. Csak a határ félelmetes. Az orosz-román például. Ahol tíz napot kell sorba állni. Aki elmegy a sor mellett, azt megrohanják a lengyel csapatok és kocsijába tapossák bele, szépen, persze a gyerek elment a sor mellett és nem taposták bele.

Berdicsevbe érve, már alig talált zsidót. Akik túlélték a cári pogromokat, a forradalmi pogromokat, a sztálini pogromokat, azok most elhagyták ősi földüket, egy még ősibb reményében…

Temetők maradnak utánuk csupán és nyomok.

Mert mindennek marad nyoma.

A fiú még beszélgethetett az utcán fiatalokkal jiddisül.

És a gyanakvó rabbi is szóba állt vele — miután azt hazudta, hogy a mutter jud…

És a gyerek ment tovább.

Belebolondult a nyomokba.

Moldvában, a Dnyeszter partján, 200 kilométerre Csángóföldtől egy Csöbörcsök nevezetű településen, magyar nevű lakosokra, elrománosodott csángókra lelt.

A gyerek tavaly bejárta a megboldogult Jugoszláviát. Pár hét alatt megtanulta az egymást ölő népek szép nyelveit.

Ősszel vett egy könyvet, pár kazettát, így tanult meg törökül. Megnézte a kardokat.

A fiú most épp tanársegéd a francia tanszéken. Román állami ösztöndíjas a Kolozsvári egyetemen. Amúgy pedig nyomkereső.

Nemigen ír le semmit, nem jegyzetel, nem készít nagy terveket.

Csak örül.

Bánátban találkozott egy paraszttal. Az a kecskéjét hajtotta haza épen. A fiú szólt hozzá szerbül. A paraszt szerbül válaszolt. A fiú magyarra váltott. A paraszt magyarul felelt. A német következett, majd a román, végül a bolgár.

A bánáti paraszt öt nyelven hajtotta kecskéjét haza.

És a jószág is öt nyelven hallgatott reá.

A fiú meg csak örült.

Nézett az öreg paraszt után, nézte a kehes kecske lábnyomát a porban és örült.

Hadd örüljön. Gyerek még. Huszonöt éves.