Tompa Mihály

Aki úgy véli, hogy sok baja van őneki, nem árt, ha néha Tompára gondol.

A százhetvenöt éve született felvidéki költő, akinek apja szörnyen ivott, nyolcévesen vesztette el édesanyját, tizenévesen két testvérét, és a harmadik, aki nyomorék volt, sem élt sokáig.

Élete nagy részét szegénységben élte, eltemette mindkét gyermekét, felesége gyógyíthatatlan beteg volt. Tompát is titkos kór kínozta évtizedeken át, haldoklása eltartott évekig.

Ráadásul Petőfi, Vörösmarty, Arany kortársa volt.

Nem volt, nem lehetett nagy költő, szegény.

De hol van az megírva, hogy csak a nagyságot szeressük?

A nehéz gyermekkort kellemes, izgalmas, diadalmas ifjúi évek követték.

A segédtanítóskodással többször megszakított tanulóéveit morzsoló szegény pataki diák kedélyes felvidéki földbirtokosok rajongó lánykáinak okításával kereste meg a betevőt, nyaranta takaros kúriák kertjeinek lombos fái alatt andalgott mind csinosabb tanítványaival, esténként pedig a tornácon borozgatott a papával.

Közben opuszai is rendre megjelentek, a rangot jelentő Bajza-féle Athenaeumnál 1841-ben először.

Akkoriban kötött sírig tartó barátságot Szemere Miklóssal, akinek lasztóczi kastélyában sokat időzött, hiába, akkoriban még könnyebb volt kastéllyal bíró jóbarátra lelni.

1844-ben Patakról Bártfára, majd Eperjesre került. Megismerkedett későbbi cimboráival, a rozsnyói Pákh Alberttal, az ügyvéddel, íróval, szerkesztővel, mindenki nagy barátjával, a német anyanyelvű Kerényi Frigyessel, akinek ellevelezi majd felvidéki túrázását, a harmadik barát, Petőfi, aki szintén meg-megjelent vagy inkább be-berobbant a békés, vidéki társaságba, és akinek Hatvani utcai lakásában Tompa lakott is pár hónapos pesti tartózkodása alatt, és akivel végül is nem bírtak nem összeveszni végleg.

A lángész napi rigolyái elől szegény Tompa számára csak a Rókus kórház kórterme nyújtott menedéket.

És persze a vidék, a Felvidék, a gömöri táj, ahol 1846-ban települt meg mint kálvinista lelkész, és bár igazából talán nem is hitte istent, ezt a foglalkozást űzte a mai szlovák-magyar határ két oldalán megbúvó kicsiny falvakban: Bején, Kelemérben, Hanván.

A nagy harc első felét külhoni gyógyintézetben töltötte, a második évben azonban tábori lelkészként segítette a honvédsereget.

Bár országosan ismert és elismert lett hamar, a nagy sikert a nagy baj hozta meg.

1850-ben az Ózd melletti Susán, egyik rokonánál időzve ücsörgött egy gesztenyefa lombjai alatt, amikor a szomszédos ház tetején egy gólya kelepelni kezdett…

Pár hónappal később az egész országban kézírással szerteterjedt a kozmopolita madár ihlette költemény.

A hivatalosság fogaskerekei lassan kattogtak akkor is: a költőt csak két évvel később csukták le a vers miatt, akkor is csak kicsit.

A ma is álló, békét, nyugalmat sugárzó hanvai paplakban húsz éven át születtek a dalok, regék, virágokat megéneklő mesés allegóriák.

„Holott a föld nekem nyugalmat ad, / Beültetik virággal hantomat / A hű felek; / S bokrát a harmatos virágnak / Kezök megtépi bokrétának… / Aztán elfelejtenek!”

Ugye, szép?

Lehet, hogy nem volt géniusz, újító, költői rebellis, az élet teljességét nem énekelte meg, de ha így őszidőben, amikor úgyis annyi a bánat, ráadásul vigasztalan, tompa eső mossa a fák sárga lombját, hogy egyébről már ne is szóljunk, akkor bizony jól tud esni ma is az elmúlás költőjének néhány szép sora.