Népszabadság, 1992. szeptember 26.
Helyek
BÄCHER IVÁN
Jó szó.
Szláv eredetű, persze, de azt a legszárnyalóbb fantáziájú borpince-tulajdonos, avagy a borpincékkel, vagy az ott tárolatos folyadékokkal kapcsolatosan elkötelezettséget érző magyar ember sem gondolná, honnan ered pontosan.
Bizony, a sörből.
A pivóból származó pívnica, vagyis sörraktár származéka e szép szavunk.
Ahogy az etimológiai szótár írja: „ebből hangrendi kiegyenlítődéssel, a v kiesésével, majd a második nyílt szótag rövid magánhangzójának eltűnésével lett a későbbi magyar forma; hasonló fejlődésre vö. pózna”.
Erre bizony nem gondol a magyar, amikor a töredezett falépcsőn cimborái föltámogatják végre a friss levegőre.
Ősi dolog a pince. Amióta lakik az ember, azóta vágyik, húzódik, néha kényszerül lefelé.
Ez az egyik jó dolog a pincében. Hogy benne leng a múlt.
A pince gyakran régebbi, mint a fölötte álló épület. Például Óbudán a pár megmaradt, ám a fölismerhetetlenségig átalakított régebbi háznak nem ritkán római kori kövekből faragott XVIII. századi dongaboltozatos borospincéi vannak, amelyek ott is emlékeztetnek a hajdani szőlőkultúrára, ahol már csak közlekedési lámpák meredeznek a szőlőkarók helyén. Ilyen pincéje van például a Bécsi úti Schlosser kocsmának, sőt a család, amely nemrég kapta vissza régi üzletét, még ma is bír némi szőlővel Óbudán.
Mért valami nyom mindig marad.
Megbújik még néhány öblös borospince a rózsadombi villák között-alatt is, a Sas-hegy hajdan híres borát őrző irdatlan márványhordó az Attila út 21. alatt pedig nemsokára mindenki számára megtekinthető lesz — ha jól figyelem valami vendéglátóipari egység létesül köré.
A múltat idézi némely városunk, Buda, Eger, Szekszárd vagy Budafok regényes pincerendszere, de a pesti házak alatt is gyakran van valami. Idősebb pesti ember szorongva költözik olyan házba, amely alatt nincsen néhány fakk, legalább…
Az igazi mégiscsak a falusi pince, a ház alatt, odébb a kertben vagy odafönn a szőlőhegyen.
Mindegyik jó.
Mindegyikbe le lehet menni a férfiembernek.
Mert a pince a férfi helye. Pincébe a férfi jár, oda akkor is elengedik, ha máshová bajosan. Oda mehet, egyedül, kettesben vagy a többivel.
A pince menedék, klub, kaszinó.
A pince egy kicsit luxus, a pince pluszban van, vagyis a pince a legigazibb élet. Ma már maga a szőlő is valami ilyesmi. Rengeteg vele a vesződség, a haszon meg szinte semmi. De mégis ki kell menni metszeni, oltani, kapálni, vagy hurulni, kötözni, újra kapálni, kerepelni, füstölni, újra kapálni és végül szüretelni.
Nincsen már értelme sok, a bort eladni nem lehet, az innivaló meg olcsóbb lenne a boltból, de mégis, más ember az, akinek szőlője van, aki a saját borát issza és kínálja, akinek saját pincéjében ott pihen homokban a krumpli, fakádban a répa, hordókban a tiszta bor.
A magyar pince a múltat idézi, a békét, a munkát, a szüretet. Persze a magyar pince múltja csak magyar múlt lehet. Amikor már épp elengednéd magad, akkor a gazda könnyen rámutathat egy hátsó mélyedésre, hogy a csendőrök sajnos innen cibálták ki szegény Stein bácsit, vagy esetleg leakaszt a mohos kövek közé vert rozsdás kampóról egy jókora fokost, mondván hogy ezzel hasította szét az orosz katona fejét annak idején az öreg, vagy csak a puskát mutatja meg, mert sok magyar pincében ott a puska vagy ilyesmi…
Pincében tartotta puskáját sokáig a szerb, a „moldován”, a bosnyák, a grúz is…
Talán a magyar puskák — itt és túl a határon — a pincében is maradnak. Ez a szüret még biztosan a miénk.
Nem kell törődni mással, csak azzal hogy ne maradjon szem a homokban, hogy hogy jusson csemegének is, hogy ne üsse ki magát időnek előtte a puttonyos, hogy minél jobban összeszutymokoljuk a döngölővel a gyümölcsöt, mielőtt a présbe kerül, ne kelljen három préselés, aztán csak néha kell tekerni egyet-egyet és ücsörögni a prés mellett, nézni, hogy csurog és csöpög és kóstolgatni és hosszasan beszélni, hogy hány fokos lehet, és hőmérőzni a fokolóval, és bólogatni, hogy tizennyolc fokos, és beszélni, hogy tavaly tizenhét volt, de hét éve megvolt húsz is, és a Pingitzerék bora huszonkettő, állítólag, közben — amíg lehet és nem muszáj — leereszkedünk a lépcsőkön és ott ácsorgunk kezünkben a foltos decis pohárral, a gazda vállán a lopóval és ott a pincében, állva, órákig lehet morogni és mérgelődni hosszasan, aztán fölmenni, tekerni a présen, megint lemenni, aztán kiülni a pince elé, és nézni lefelé, és nézni fölfelé, és nem akarni semmit, csak örülni, örülni mustnak, bornak, pincének és annak, hogy csak ballagunk, botorkálunk, botladozunk a pincébe le, nem hanyatt-homlok zúdulunk.