Kő kövön

A képen látható kő, pontosabban két kő, ez a kő kövön egyik nagy hegy tövében, kies tó partján fekvő történelmi településünk kis terét ékesíti majd.

A kövekbe vésve nevek. Magyar személynevek. A község a legutóbbi világégés alkalmából nem természetes halált halt lakosainak személynevei.

Rendben van ez. Szép dolog. Mind gyakoribb.

Született döntés. Adatott rendelés. Közelben alkotó szobrászművész kapta. Meglett a két kő. A művész kifaragta, megvéste, és házának kertjében összerakta. Ott állt a kő kövön.

Megtekintette mindenki, akit illetett. Szövetség, Alap, önkormányzat, lakosok, pártok, szervezetek, egyházak. Mind azt mondták: jó lesz.

Csak az egyik egyházfi vakarta meg fejét. Mondta a szobrásznak, éppen hogy mondta, inkább csak súgta, jelezte: jó, jó… csak éppen… csak éppen… no… Mégiscsak rá kéne vésni: hősök…

A szobrász, csöndes ember, mondta: a kő kész.

Az egyház fűzte tovább: és ha hősök, akkor sok a név… ugye… nem volt mind hős, ugye… rendes volt, ember volt, de a hős az ugye más, például, akiket csak elvittek ugye, elvittek csak úgy. szegényeket, sajnálatos dolog, de nem hősies… Nekik is lehetne kövük, valahol, máshol, másik… Át lehetne kaparni-vésni a követ…

A szobrász mondta: nem. Az ő köve kész.

Vita kerekedett, alapos. Felbolydult a hegynek alja. A polgármester — ősi ittlakos — a szobrász oldalára állt: a kő kész. Választói közül páran szembefordultak vele. Kevés már az ősi polgár a szőlődombokon. A hajdani kereskedők egy része fölkerült a kőre. Volt, akit vittek, visszajött, és aztán ment csak el. Voltak aztán sokan, gazdák, kereskedők, századok óta itt élő családok sarjai, akikre pár évre rá került sor: államosítás, kitelepítés, mindennek tönkretétele. A szívós nép úgy-ahogy talpraállt, csöndesen visszaszerzett valamit, polgárosodott tovább, ahogy ma mondanák, gyermekeit taníttatta, a gyermekek messze mentek. Elszáradtak a gyökerek. Új házak épültek, zimmerfreiesek. A régi házakba új emberek jöttek. Gyorsan élő, rövid távú, emléktelen, parti népek. Nem ismerik az itteni szőlőt, az itteni táj szagát, a kőbe vésett nevek tulajdonosaival gyermekkorukban nem szüreteltek együtt soha.

A kő csak állt a kertben.

Egyház mondta: jó… jó… de hogy lenne az avatás, a szentelés? Hogy veszi az ki magát, hogy, ugye, hogy ugye…

A szobrász mondta: ökuméne. Szép dolog, bevált…

Az egyházfi csak csóválta fejét.

A szobrász és a polgármester megmaradt makacsnak.

A kő állt a kertben.

Barát jött, falubéli szomszéd, alkotótárs, kolléga, tehetséges, jeles művész, legfőbb szellemi tekintély a tájon. Jött lovon, fehéren, mondta barátin: engedni kéne, megegyezni, érzékeny a nép… Azt nem mondta, nem mondta ő sem, csak járta körbe, sugallta, hogy mégiscsak más egy véres harcban elhullt hős huszár, s más egy vagonba rugdosott pechvogel vigéc…

A szobrászbarát mondta: kész a kő.

Következtek újabb tárgyalások. Szobrásznak mondták: legyen kompromisszum. Biggyesszen apró csillagocskát, hatágút, némely nevek mögé.

Szobrász mondta: nagyon nem. Lehet szétszedni, -verni, ő nem tesz rá, nem vakar le semmit. Az ő köve kész van.

Az egyháznak lassan kínos lett a kő. Avassuk, legyintett. De mikor?

Tavasz volt. Szobrász mondta: május 9.

Azt már nem, mondta az egyház. Szent István napja, legalább. Néhány hónapig még kertben állt a kő. Aztán érte jöttek és helyére tették.

Nem történt semmi. Se vakarás, se biggyesztés. Kő kövön maradt.

Raffay Béla alkotását holnap avatták volna.

Nem avatják.

De majd avatják.