Pongrátz úr

Unom Pongrátz urat.

Unom, elegem van, nem kérek belőle.

Ő utcai harcokhoz szokott és a vérhez.

Én viszont dolgozni szeretnék.

Itt. Itthon. A hazámban.

És hiába fröcsögnek Pongrátz úr elvtársai, hogy akinek nem tetszik valami e honban, az vegye útlevelét — nekem sok minden nem tetszik, és maradok.

Nem érdekelnek Pongrátz úr érdemei, nem érdekelnek már szenvedései sem. Itt mindenkinek voltak érdemei, itt mindenki szenvedett már eleget.

Mi ötvenhetesek, hatvanhetesek, hetvenhetesek és nyolcvanhetesek dolgozni szeretnénk és élni. Gondolkozni, emlékezni és tanulni. A múltból például. A múltból, amely arra tanít, hogy aki szobrokat kezd ölni, az előbb-utóbb emberekre is kezet emel. És, hogy aki egyszer megszegi a törvényt, az megszegi többször is.

Semmi mást nem kérek Pongrátz úrtól, minthogy tartsa be a törvényt, és tisztelje a magyart.

Ez a három év bebizonyította, hogy a magyar gyűlöli az erőszakot.

Ezt még Pongrátz úrnak is respektálnia kell.

Ha hős volt, ha áldozat, akkor sincsen joga tíz és fél millió magyar ember épp-hogy-nyugalmát egyedül vagy maroknyi társával kockára tenni.

Megértem, hogy teli van keserűséggel, dühvel és gyűlölettel. De akkor sincs joga a nemzet jogrendszerben intézményesült akaratával szembeszegülni.

És most, jurtás társai gaztette után, különösen hallgatnia illenék.

Tíz percet töltöttem közöttük — én ilyen töményen fasizmusból leckét még nem kaptam soha.

Azok, akikkel Pongrátz úr pár hete még teljes egyetértésben gyűlésezett és tüntetett, nem csupán ölni akarnak, ölni cigányt, komcsit és zsidót, de koncolni, cincálni, elevenen darabokra tépni.

Kannibálnak is korcs félállatok közé keveredett Pongrátz úr, szegény.

Most legalább hallgatnia illenék egy kicsinyt.