Fasírt

Havasföldy Péter szakírónak eszébe jutott a fasírt. Régen csinált. Még valamikor ifjúkorában. Akkor, amikor még fiatal volt, tapasztalatlan volt, tehát magabiztos, és volt neki nagymamája is, aki különlegesen finom fasírozottat készített, keményet, ám mégis omlóst, pikánsat, ám mégis finomat, olyat, amelynek emlékét másnap a lélek őrzi meg, nem a száj…

Húszéves korában ez a Havasföldy elment a nagyanyjához és így szólt: „Most figyelj, mama!”

És nekilátott egy fasírtnak. Beleszőtte az otthon tanultakat, de persze hozzá is olvasott, rákészült alaposan a fasírozottra, vett kevés dagadót, 20 deka combot, egy kevés füstöltet is, sőt harminc deka marhát, Stefániát, kétszer is összedarálta mindet, beleaprózott vöröshagymát, négy gerezd fokhagymát, félmaréknyi sót, egy csomó apróra vágott petrezselyemzöldet, négy tejben áztatás után kifacsart zsemlét, borsot, vöröshagymát, majoránnát, egy evőkanál tejszínt egy csöppet bort és három tojást. A nagymama szótlanul nézte, csak a harmadik tojás után sóhajtott egy kicsinyt.

Mikor összekutyulta az egészet, ujjával beleszedett a pirosló, kellemes állagú, hideg kulimászba és, ahogy a nagymama szokta, megkóstolta. Aztán spekulált egy kicsit, és beleütött gyorsan még két tojást. A nagymama felkiáltott: „Jaj!” „Mi van, Mama?” kérdezte a leendő szakíró. „Semmi.” Olajat tett föl a fiú, és kezdte sütni kifelé a pogácsákat, pontosabban kezdte volna sütni, de a gurigák ráragadtak a kezéhez, lisztezte mancsait, de úgy is ragadt, végül valahogy belefoszladozott az anyag a serpenyőbe, ám ott azonnal oszlásnak indult, tett hát bele még lisztet, aztán prézlit, aztán újra lisztet, közben persze kellett cserélnie olajat is, vagy háromszor, mert teli lett mindig szénné égett maradványokkal…

Amikor Nagymama egy kanállal a szájához ügyeskedte a gusztusos, fűszeres hústörmeléket ennyit mondott csupán: „Nagyon finom, de nem fasírt. A fasírthoz még érned kell fiam. Meg kell még szenvedned az igazi fasírthoz.”

A nagymama meghalt, Havasföldy megérett. Nem ide tartozik részletezni, mi minden történt vele harminc év alatt. Mindenkire sor kerül, úgyis. A lényeg az, hogy a kopasz, megtört, magányos szakíró nekiveselkedett a fasírtnak, vett húst, zsemlét, tojást, és… de minek részletezni.

Nem kell annyit fecsegni.

Az élet úgyis olyan, amilyen.

Tévedett a nagymama.

Van, aki hiába érik, hiába szenved, hiába lesz megtört, magányos és kopasz — kezéből a végén is szét foszlik a fasírt.