Népszabadság, 1992. június 24.
BÄCHER IVÁN
Az öreg Kulin kiment a kertbe.
Szeretett itt lenni nagyon, itt, a Szent István-telepi nagy családi házban nevelkedett, és itt nevelte föl gyermekeit is, amikor kiment a kertbe, vagyis 2003 verőfényes nyarán is itt lakott vele egyik lánya szép családjával, egyszóval szerette ezt a házat és ezt a kertet az öreg Kulin, azon a reggelen, mint máskor, kiment, és meztéláb végigjárta a kertjét, mert tudta már jól, hogy semmi sem esik jobban egy kérges, öreg talpnak, mint a friss, hajnali harmatos fűszálak érdes simítása, végigment a kerten, szemrevételezte a virágokat, a rózsákat, nézte, érik-e már a kajszi, pár pirosas-sárgás szemet be is vitt a gyerekeknek, aztán elsétált a boltba, karfiolt vett és friss, méregzöld, tarajos kelt, salátát, répát, tejfölt, túrót, imádták a gyerekek a tejfölös, kapros túrót, rozskenyérrel, mert a vegetáriánusságot azért megtartotta az öreg, hazament, megfőzött, szunyókált egy órát a verandán, fölébredt, megkapta kávéját, aztán olvasott egy keveset, régi, jó, kényelmes, hosszú évek alatt beült nádfonatos székében, olvasta kedves mestereit, Pannoniust, Kölcseyt, Pándit, aztán már nem bírta tovább, bement az előtérbe, az ajtófélfán lévő szegről leakasztotta az öreg pincekulcsot, hátrament, kinyitotta a nyikorgó, sötétbarna ajtót, és lassan, tétován megindult a puhán dobbanó falépcsőkön lefelé…
Mire este lett, és megérkeztek a vendégek, a szokott baráti társaság, írók, kritikusok, esztéták, és más értelmiségiek, az öreg Kulin már fönn ült a verandán, markába szorította ősz fejét. Előtte két üres palack, és a harmadikban is csak félig volt már a finoman fanyar tapolcai vörös.
Beszélgetni kezdtek, mint régen, mint annak előtte, könyvekről, színházról, reformkorról, amiről egy Kulinnál beszélgetni szokás, de aztán mire a hetedik palack is kiürült, megakadt a társalgás most is, mint mindig, már abban az időben, mert az öreg váratlanul — persze a gyakori vendégek számítottak erre — elsírta magát, poharát a sarokba vágta, és úgy kérlelte társait: „Ne haragudjatok barátaim, bocsássatok meg! Értsetek meg, nem tehettem mást, elmondom, hogy is volt az, amikor…”
De erre már nem volt kíváncsi senki sem, udvariasan, de határozottan fölcihelődött a társaság, a HÉV felé menet pedig arról folyt a szó, hogy kár az öreg, megfáradt Kulinért, önmagát marcangolja szét, ráadásul, ugye, hatvan éven át nem szokott a szeszhöz, nem volt ő rossz fiú, tulajdonképpen akár még rendes ember is lehetett volna, szegény… de azt meg kell adni, hogy a vöröse valóban mesés, és a tücskök kórusa harsányan zeng a holdfényes nyári éjben, és itt jön már a HÉV is…