Corvin söröző

Százötven éve lóvásár volt itt. Aztán Apolló Kabaré.

Ennek helyén nyílt meg 1926 márciusában Budapest akkor, és még sokáig legnagyobb és legkorszerűbb nagyáruháza, a Corvin.

A választék a luxuscikkektől a filléres árukig terjedt, volt egypengős osztály, ahol minden portékának ennyi volt az ára, a vásárlást képes katalógus és fürge csomagküldő szolgálat segítette — a Corvin már akkor is elsősorban a vidékről felrándulók megrészegítését tűzte ki célul —, volt itt menetjegyiroda, szalonzenekar, meseország, mozgólépcső — első az országban —, kiállító terem, szezon végi vásár, iparművészek által tervezett kirakat és hatalmas, elegáns, ám mégis viszonylag olcsó étterem.

Ennek, és az egész háznak a német Max Emdem volt a tulajdonosa, tőle szovjet kézbe került, majd a magyar állam következett.

Az elegáns étterem — hogy, hogy nem — szépen kopott és pusztult, majd munkahelyi étkezdévé vedlett.

1990-ben azonban — eredeti területének harmadán — föltámadt haló poraiból, kicsinosodott és a józsefvárosi közönség szolgálatába szegődött újból.

A hely rövid idő alatt figyelemre méltó népszerűségre tett szert.

Köszönheti ezt elsőrangú fekvésének — a lóvásárnak is itt volt a cédulaháza —, de növeli a Corvin Söröző vonzerejét az olasz pizzasütőkemence, a viszonylag alacsony árfekvés, az elfogadható csapolt sör és a közvetlen, udvarias kiszolgálás, amely mindazonáltal nincsen híján eredeti megnyilvánulásoknak sem — ezek viszik bele a couleurt a locale-ba.

Sokféle nép pihen meg itt: utcai teflonos, ketchupozó gimnazista, szusszanó boncmester, átruccanó körutcalány vagy zsebesből átképzett áruházi rendész. De a Corvinban mégiscsak az írott média kiszáradt torkú munkásaiba legkönnyebb botlani.

A szomszédos épület száz éve szerkesztőségeknek ad otthont, a közeli Gyulai Pál utcában is lapokat csináltak egykor, de nincs messze a New York palota sem, amelyet a magyar kultúrától piszkos szatócsok most raboltak el.

Nincs még három éve, hogy megnyitott a kocsma, de a kerek asztalok ajjaj…, már sokat mesélhetnének…

Itt szép volt mindig a rend.

Az esti laposok nyitásra jöttek, ropogó bőrű csülköt ettek, a la pékné, a maradékot becsomagoltatták gondosan.

A tördelő, és öreg barátja, a sportos kérés nélkül kapta a korsónyi mélyvörös vicét.

Dél körül, amikor megtelt az oszlopos tér, a vendégek egy része bolyongani kezdett, szót váltani, hírt cserélni, a harsanó pletyka termést jó gazda módjára frissiben betakarítani.

Itt mindenki tudott mindent.

Itt mindenki ismert mindenkit.

Itt percre tudható volt, hol tart a hadállásépítés.

Ide ült be egy szép napon megenni hagymás rostélyosát a természet csodáinak tudós ismerője, az új főnök, a Kis Hazug.

Itt suttogta egy jeles külpolos egy rántottmáj fölött: „Lajos bátyánk, a nagy stratéga azt üzente: kell nekik a lap, csináljunk egy puccsot, akkor nem leszünk kirúgva tán…”

És pár hét múlva új arcok hajoltak össze a Corvin kerek asztalai fölött…

Itt méláztak az esti lap munkásai lepetten, mert csináltak puccsot, mégis kirúgták őket…

Itt volt olyan ebéd, hogy másfél millió forint ült körül egy asztalt — hat firkász félévi végkielégítése…

Itt készült már följegyzés, beadvány, elaborátum, tiltakozás, nyílt levél, és sorakoztak kis cetliken nevek néhanap…

Itt nincs már asztal, amelyre ne borult volna rá legalább egy könnyes női arc: „Hát tényleg ennyire hazugak, mocskosak, aljasok ezek…”

Mára már megváltozott a Corvin világa. Csak a kedves, boldog, mert e csúf világból mit se látó zenész énekli ma is, hogy „Szeressük egymást gyerekek…” és a pártüdülőből átszegőödött személyzet a régi, és a közeli Körúton belül lakó, körszemüveges, körmagyaros színpadi szerző — fehérek közt egy liberális kozmopolita — dacol körasztalánál a korral delente.

Új, úri közönség tunkolja itt már a zaftot, határozottan, magabiztosan, könyörtelen küldetéstudattal.

Új, a magyar sajtótörténet által eleddig nem ismert kollégatípusok pihenik ki a Corvinban az ádáz harc fáradalmait. Például a soklapos, aki egyazon anyagért három-négy laptól is húz honort, vagy az újságrólíró, cikkcikiző, magyarul: máslapos, aki kizárólag más lapokban megjelent cikkekről írja cikkeit, de glosszakölteményeihez is itt merít kancsójából ihletet a gyűlölet nagy magyar poétája.

Lezajlott az őrségváltás a Corvinban is.

De azért ha néhanap a magát még egy darabig a város túlsó szegletébe mentett laptárs — nekik: lapellenség — egv-egy elbitangolt munkása beóvatoskodik a kerek asztalok közé, a séf — miután körülkémlelt előbb — odalép hozzá és a fülébe súgja csöndesen: „Van még egy adag borjúcsülök, nincs rajta az étlapon…”

Ugye, hogy ugye: összetart a szélsőbal a Corvinban is…