Népszabadság, 1992. április 25.
Helyek
BÄCHER IVÁN
Öreg barátom kalauzol.
Itt laktak, a Légszesz utca 4-ben. A háznál lemutat a földre, ott az ablak.
Bemegyünk, kevés vetemény, középen múlt századi épület, két tizenöt négyzetméteres lakás, mi az utca egy-, de inkább félemeletes főépület alagsorába ereszkedünk alá. Most éppen gazdátlan a szoba-konyha, tizenkét négyzetméter, itt lakott a mama, a négy gyerek és az öt ágyrajáró, a mama vice volt a Berzsenyi 2-ben, a tulaj végighúzta ujját a cselédlépcső korlátjának belső hajlatában és ha elsötétedett az ujja a vice röpült volna, de hát nem sötétedett el.
Itt laktak anya, négy gyerek és négy-öt ágyrajáró.
Fölmegyünk a most éppen gazdátlan odúból a fényre, baktatunk a kis utcán, amely 1855-56-ban épült, a 20. szám alatt részben még ma is álló Gázgyárról kapta nevét, a két hatalmas tartályt, a kemencéket lebontották, miután 1911-ben felépült az óbudai üzem.
Kiérünk.
Ez a város legnagyobb tere.
Baromvásár volt sokáig, aztán csak piac, barátom gyerekkorában pedig szocdem mintatér, parkkal, fantasztikus játékokkal, excentrikus hintával, a vége felé hatalmas „fasreál” szabódezsői emberpárral, a Munka Szobrával.
Megyünk körbe-körbe.
A túloldalon, a Gázgyár falában ma két vasajtó. Helyén működött Leitner László trafikja.
Csak dohányárut és bélyeget tartott. A Hunniának másfél fillér, a Memphisnek 8, a Coronitásnak 24 volt szálja. 4 fillér már nagy pénz volt, 2 Hunnia és egy félrész, vagyis 4 szál gyufa.
Leitner bácsi százszázalékos hadirokkant volt, kilőtték fél szemét a honért, saját szerzeményeit plakatírozta trafikja falára: „Itt a dohány, gyújt rá pajtás! / Ne hallatszék a sóhajtás!”, vagy „Jó dohányos hamarjába / Club dohányt tölt pipájába.”
A 2. bécsi döntést is verssel üdvözölte: „Csíkországi fenyveserdő / Üzenetet visz a szellő. / Azt üzenjük: gyere haza! / Vissza a szép magyarhonba. / Siess!”
A kopott malaclopóban esténként a Népszínház utca felé baktató trafikos sokáig mentességet élvezett, csak ’44 novemberének vége felé igazoltatták, kikérte magának, őt itt mindenki ismeri, ment tovább dohogva, hátulról lőtték agyon, de nem ez volt az utolsó lövés a téren…
Szemben, a Berzsenyi sarkán a Rázsy-fivérek vendéglője várta a térség polgáribb elemeit, hétköznap csak a söntés üzemelt, pár készétel volt az étlapon, szombat délután kinyitottak a termek, kiöltöztek a jobbsorsú szakmunkások, hivatalnokok, iparosok, kiskereskedők és beültek rendesen.
Általában: rend volt a téren.
Túloldalt a Grosz-kocsma, már igazi prolihely volt, 16 filléres kisfröccsel, félévente ha egy részeggel, söröző van a helyén most és nem kell fél éveket várni…
A 25. szám alatt fogadta vendégeit — két napra, két órára —, a Győry Hotel, később munkásszállóvá avanzsált, ma szlovák gyerekek kollégiuma.
A 27. alatt lévő bérház helyén a negyvenes években épült fel a Volksbund, a Hitlerjugend és egyéb természetes szövetségesek pártszékháza.
Mikor megjöttek az új lakók, csupa pozsgás, húsos, bőrnadrágos, karszalagos, egészséges fiú, a sarkon lévő rendőrőrsbe gyűjtötték a tér ősproligyerekeit.
A májustól meztélábas és klottgatyás térigyerek farkasként vigyázta terrénumát. A nagykörbe, a tér délkeleti negyedébe például kiscserkész lábát büntetlenül be nem tehette. Még akkurátusabb vadászat folyt a zománcos leventékre, akik főként az OTI-házakból kerültek ki, nem volt jó nekik a szövetből való leventejelvény, külön vettek pénzért bádogbillogot, ha egy ilyen ment át a téren, ott termett három térigyerek nyomban: „Szidtad az anyámat?… Nem? Szóval én hazudok?… Nem? Szóval mégis szidtad…” és Puff!
Bevitték a térieket az őrszobára tehát és jött az eligazítás mi szerint lehet verni kiscserkészt, lehet verni leventét, de aki egy ujjal is hozzáér azokhoz, arra kutyavilág vár és Mosonyi utca…
A 11-ben épült Színház előtt nagy bérház állott, mögötte kicsiny csőszkunyhó két csősszel, egy főcsősszel, akinek nagyon gyakran kellett verni a fiát.
A Bezerédi sarkán ott az iskola ma is, négy évig együtt jártak a proli- és polgárgyerekek, aztán ágaztak szétfelé.
Az első kategóriába tartozók reggel kaptak 2 dl tejet és karéj kenyeret.
Pofon mindenkinek kijárt, de azért csak negyventől kezdtek egyes tanerők ütni. A Moskovitsot ekkor naponta összeverte már a testnevelő, de a Moskovits nem bőgött soha.
A gyerekek többsége csak akkor fogott gyanút, amikor 41-ben a leventesapkáról le kellett venni a címert és sárga karszalagot osztottak.
Már október közepén kiterelték az eltörölendőket a Tattersal felé, a csőcselék röhögött és rabolt, a katonákból, és nyilasokból álló kíséret hagyta. A téri lakosok zöme röstellkedett, nem vették meg az árut, és 45-ben nagyon megvertek egyeseket valakik.
A 3. számú ház volt a legprolibb mind között. Ma szakszervezetek székelnek itt.
A másik iskolaépület Szilágyi utca felőli oldalán — vasajtó megvan ma is — működött a Sipőcz-konyha. Onnan lehetett vinni ebédet, egy adagot 20 fillérért haza, vagy az ajtóban beváltani 10 Leventére.
Újra fordulunk balra. A benzinkúttal szemben feltűnnek az OTI-házak. 34-ben épültek, kilógtak a Térből, erkély volt itt és összkomfort és 60 pengő lakbér havonta…
Ismerős alak tűnik föl, kopaszodó, elegáns, nagy válltáskájában Salvus üvegek csörömpölnek.
Atyai kollegám ő, itt tudta le gyermekkorát, harsányan köszönti társamat:
— Szerbusz, Zoli, nem szidtam az anyádat…
Öreg kalauzom lesüti szemét…