Passió Csipáson

A múlt rendszer előtti szisztémában történt. Csipáson, ebben a kicsiny, álmos és koldusszegény faluban élt akkoriban egy nagyon erős, kicsit hibbant és teljesen süket paraszt, bizonyos Sonka Pál.

Alkalmi munkákból élt, nem is nagyon rosszul, mert szorgos volt, szívós és kevéssel is beérte.

Egyik bátyjánál lakott az istállóban, későn járt haza, ha akadt munka, dolgozott hajnaltól sötétedésig, aztán benézett a kocsmába, mert szerette a társaságot. De legjobban mégiscsak az ünnepeket, a vásárt, a búcsút, a betlehemezést, a dalárdát, a színházat, egyszóval az eseményt szerette ez a Sonka. Soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, minden efféle megmozduláson ott hatalmasodott izmos alakja és bivalynyakán előreugorva mozgott apró feje, úgy figyelt, lesett, nehogy elmulasszon valamit.

Baj csak akkor támadt, ha valaki akár a színpadon, akár a közönség között elröhögte magát olyankor, amikor Sonka Pál éppen nem számított erre. Mert bizony ilyen esetben könnyen azt hitte, hogy őrajta röhögnek. A sértést pedig a nyakas süket soha nem hagyta megtorlatlanul. Ha úgy adódott, bizony az előadás kellős közepén nekiindult, átgázolt a székek között, és felemelt ököllel indult a könnyelműen derülő felé.

— Te fááá! Te fááá! — üvöltötte közben, ami annyit tett, hogy „Nem félek! Nem félek!”

De hiába nem félt, sok lúd disznót győz alapon általában csúnyán megverték szegényt.

De ő nem hagyta annyiban a dolgot soha. Megjegyezte jól ellenfeleit és aztán szépen, szisztematikusan egyenként számolt le velük. Nem kapkodott, egyszer majd egy évig is eltartott, amíg végzett egy négytagú cigánybandával, mert a kontrás a harmadik faluba nősült.

Csipáson szokás volt akkoriban, hogy a kántortanító jeles ünnepeken kis előadásokat szervezett az iskolában vagy az iskolaudvaron, amelyen a falu jelesebbjei szerepeltek, és amelyet aztán megtekintett egész Csipás.

Húsvétkor természetesen mindig előadták Krisztus szenvedéseit és föltámadását.

Így történt ez abban az évben is.

Már február végén kiosztották a szerepeket, Pilátust maga a tanító úr alakította, egy húszholdas paraszt lett Barabás, bizonyos Tóth Katalin, a korcsmáros lánya a Mária, egy tízéves, gyönyörű kislány alakította Veronikát, Hamis Jóska, egy faragatlan, mogorva kubikus vette át Simonként a keresztet, stílusosan az ács fia, a Kis Dani volt a Krisztus és vagy húsz gyerek a csőcselék.

És kapott szerepet Sonka Pál is. Római katonaként kellett harmadmagával noszogatni, ütni-verni stációról stációra az ács fiát.

Heteken át zajlottak a próbák. Nagy hétre elkészült a díszlet is az iskola udvarán, és az öreg Kis olyan remekbe szabott keresztet ácsolt fiának, hogy az bizony valóságosan is meggörnyedt alatta.

Eljött a péntek, ott volt az egész falu az Iskolaudvaron.

Remekül indult minden.

A gyerekek csodálatosan énekelték el, hogy „Ó szerencsés bűnös ember! néked támad életed…”, majd megtörtént a tárgyalás, a gyerekek elsöprően zúgták, hogy „Feszítsd meg!”, a tanító úr elbocsátotta a gonosz Barabást, mosta kezeit, és az ács fiát a katonák gondjára bízta, hogy megostoroztatván megfeszíttetnék.

Ekkor történt a baj.

Mert arra senki sem emlékezett már, hogy a télen Sonka Pálnak volt egy afférja az ács három fiával, mert hogy annyi volt a Kisnek. Nem érdemel sok szót a dolog, az egyik elröhögte magát a kocsmában, Sonka magára vette, ugrott, de persze a testvérek alaposan helybenhagyták. Az egyik fivért két hét múlva kapta el Sonka a határban, azóta békésen iszogatnak esténként, a másikkal kora tavasszal rendezte el a dolgot, de a legkisebbik Kissel még restanciában volt.

Szegény Dani gyerek épp, hogy csak fölvette a keresztet, amikor váratlanul az egyik katonától akkorát kapott fakarddal a nyakába, hogy leroskadt azonnal, és hiába tápászkodott föl, máris kapta a következőt, és bizony leroskadt másodszor, pedig még nem is találkozott sem Máriával, sem Simonnal, sem Veronikával, a harmadik kardcsapást pedig már be sem várta — ledobta válláról az apja faragta hatalmas keresztet és sírva-üvöltve rohant haza.

Rettenetes volt a botrány.

Mindenekelőtt Sonka Pált a csendőrök olyannyira összepofozták, hogy fél fülére akkor is megsüketül, ha nem lett volna teljesen az szegény, az ügye pedig fölkerült egészen Pehm Józsefhez, az egerszegi főapáthoz, akinek el kellett döntenie, mi is történt Csipáson: magát Krisztust ütötte meg egy elvetemült süket, vagy pedig a színészek összeverekedtek egy műkedvelő előadáson, ami ugyancsak csúnya dolog, de mégis könyebben megbocsátható.

A főapát az utóbbi minősítés mellett döntött, úgyhogy Sonka Pál megúszta még néhány színfalrengető csendőrpofonnal.

Bölcs ember volt a főapát, nem véletlenül lett később bíboros hercegprímás belőle.