Nagypapa hűlt helye

Nevezetes városka volt ez hajdanában.

Végvár, megyeszékhely, vérvádper és csodarabbi.

Ráadásul Kis Pál itt szedte az almát katona korában.

Remekül telt el a három hónap. A tsz-központban lévő étkezőben aludtak, húszan, rengeteg rágcsálóval és egy kismacskával, akit Németh hadnagy le akart lőni, mert az orra előtt folyton félegérrel flangált, négykor keltek, sötétben szálltak a muzeális Csepel teherautókra, félórát zötyögtek, kitették őket Biri határában, tíz órán át bóklásztak a végeláthatatlan almásrengetegben, sötétben autóztak vissza, kimentek a „zsidóhoz”, így hívták a közeli kiskocsmát, házmestert ittak, beszélgettek, visszamentek, tízkor kisöpörték az egereket az ágyakból és lefeküdtek. Akkor volt szabad ember utoljára Kis Pál.

Amikor a hajnali és az esti szürkületben a balkányi úton átcsepeleztek a városkán, minden alkalommal elhaladtak egy furcsa, hosszú téglakerítés mellett, amelyhez belülről egy kis kápolnaszerű épület tapadt.

Húsz év múlva eszébe jutott Kis Pálnak a hely…

Elment.

A tsz „Virágzó föld”-ről „Nyírség”-re magyarosított, de megvolt minden, az étkező, a szárító, az istálló, a mázsaház.

A központban vidáman sárgállott a vármegyeházából avanzsált hatalmas, barokk elmegyógyintézet.

A művházban szalagavató volt, a vendéglőben senki se.

A balkányi úton állt a fal, mögötte a kápolnával. Most már tudta Kis Pál, hogy ez a régi temető, a kis épület pedig Taub Eizik Izsák megyei főrabbi sírja, akit utoljára temettek el itt, 1827-ben. Ez a jóságos, erdőt-mezőt járó, kaftános, fehér harisnyás, csatos cipős, nagyszakállú ember volt a magyarországi chaszidizmus megalapítója. Itt, ahol a Kállay család erős vára tövében már a török időben oltalmat leltek a zsidók, született 1751-ben, Morva- majd Lengyelországban tanult, hazajött, csodarabbi lett, aki az evilági élet szeretetére nevelt és akinek tanításaiban ókori legendák és a szelíd nyírségi táj hangulata ötvöződött harmóniává.

1790-ben eltűnt egy keresztény libapásztor, akinek apja a hitközség elnökének volt bérese. Két tanú is akadt, aki látta, hogy a kis Jani vére húsvéti pászkának adta aromáját…

A törvényszék féltucat halálos ítéletet hozott. A végrehajtás elmaradt, mert a Jancsi véletlenül megkerült, idő előtt, élve.

A zsidóság örömében gyönyörű zsinagógát épített — ez látható a képen —, aztán másfél évszázadon át fejlődött és virágzott, iskolákat épített és chevra cadisát, tucatnyi intézménnyel bírt, hírességeket, Korányi orvosprofesszorokat, Ámos Imre festőművészt adott a magyarságnak, aztán 1944. április 14-én Trencsényi József nyomozó csendőr főtörzsőrmester szakemberei megrohanták a községet, a lakosság közel felét kitevő mintegy ezer zsidót és zsidónak minősített magyart az iskolába terelték, kirabolták, összeverték, majd — a lemaradókat leöldösve — a nyíregyházi gettóba vitték.

A gettóban összegyűjtött ezreket Sima, Nyírjes, Varjúlápos és Harangosd pusztáira telepítették. Az éhhalál és agyonveretés napi ceremóniája után a bevagonírozás és Auschwitz következett.

Kis Pál megállt a téglakerítésnél. A vaskapun kis cédulka lógott: „Kulcs: Kossuth utca 20.”.

Kis Pál beszállt a kocsiba, ment jobbra-balra a se nem falusias, se nem városias, keskeny, görbe utcákon, nézelődött, kérdezősködött.

Kossuth utca 20.

Csöngetett. Fekete kamaszfiú jött. Kis Pál mondta, hogy megnézné a temetőt. Fiú mondta, hogy kulcs a nagypapánál, nagypapa nincs otthon, meg kell keresni.

Beültek a kocsiba, indultak nagypapát keresni.

A fiú a községi gimnáziumba járt, harmadikos volt. Csöndesen válaszolgatott.

— Miért tartja a kulcsot nagypapa magánál?

— Főleg külföldiek szoktak jönni… Nagypapa nem szereti megosztani mással a … itt tessék jobbra fordulni aztán egyenesen…

— Élnek itt még… maradtak?

— Két-három öreg… itt álljunk meg!

Kvadrátháznál megálltak, a fiú bement, kijött.

— Itt nincs.

Mentek tovább.

— Nagypapa hogy maradt meg?

— Ilyen munkás…

— Munkaszolgálatos…

— Igen, az volt. De nagymama él, pedig ő volt Auschwitzban. Az a doktor kísérletezett rajta…

— De hazajött.

— Haza. Együtt lakunk… Nagypapa, nagymama, a szüleim, meg én. De nagypapa elvált nagymamától tavaly. Itt jó lesz.

A fiú kiszállt, bement a vendéglőbe, kijött, széttárta a karját.

— Nézzük meg talán ott fenn…

— Hány éves a nagypapád?

— Hetvenöt.

— Mivel foglalkozott régebben?

— Mindennel… Semmivel. Volt egy kocsmája a balkányi úton, de eladta.

— A fiú megállította a kocsit egy hármas kereszteződésnél

— Itt volt a zsinagóga.

— Hol?

— Itt.

Piros téglás falmaradványok emelkedtek ki félmétemyire a gazból.

— Mi lett vele?

— Eladták.

— Eladták?

— El. Téglának.

— Kicsoda?

— Hát…

— Nagypapa…

— Egy barátjával…

— Kinek?

— Azoknak — a gimnazista átmutatott a szomszédba, ahol egy tíz év körüli piros téglás ház állt. — Egyébként lehet, hogy itt van.

A fiú bement a házba és kijött. Nagypapa itt se volt. Mentek tovább.

— Ez volt a zsidónegyed.

— Itt lakik még az a pár öreg…

— Áh… Itt már nem lakik senki… csak ilyen… emberek…

— Nem volt soha kellemetlenséged az iskolában?

— Miért… Ja… Áh… Soha… Most már különben is karatézok… Itt menjünk balra és a harmadik háznál álljunk meg.

Bement a fiú és kijött.

— Hát, nem tudom hol lehet…

— Mindegy — mondta Kis Pál — úgyis sötét van… Nem látnám a sírokat…

— Milyen sírokat?

— Hát a temetőben.

— Ja…

— Miért?

— Nemigen vannak ott már sírok…

— Nincsenek?

— Pár éve még volt néhány…

— Most már nincsen.

— Nem nagyon… Csak az a…

— A csodarabbié… Az Eiziké…

— Az… az se nagy szám… Körbe van betonozva…

— Kulcs meg nagypapánál.

— Hát igen… Annál…

Kis Pál hazavitte a fiút és ment. Sötét volt, A művházban kezdődött a discó.