Népszabadság, 1992. március 21.
Helyek
BÄCHER IVÁN
Sajnos: néhány rossznak is akadt itt hely — az elmúlt években csúnyán megdézsmálták a kastély kincseit.
Ám azért érdemes egy szép tavaszi vasárnapon fölkapaszkodni ide — maradt látnivaló bőven.
A Margit hídtól lehet közelíteni busszal is, de menjünk inkább villamossal, az archaikusabb. Ha nem áll benn kocsi a hídfőnél vagy nem látjuk fölbukkanni a sarkon, akkor nyugodtan sétálhatunk egy megállót a Lukácsig, ha addig nem jönne szembe a 17-es, nyugodtan bandukolhatunk tovább a Kavics utcáig, ha még mindig nem jönne járatunk, akkor már csak pár lépés a Zsigmond tér, a Kolossy tértől pedig már igazán nincs messze célunk, egyszóval, ha villamossal megyünk, úgy körülbelül húsz perc az út gyalog.
A Kiscelli utca sarkán balfelé szemrevételezhetjük e lap megújult, sivár székházát, majd jobbra a Margit Kórház 1897-ben emelt főépületét.
Mögöttünk a lecsupaszított, kedélyét vesztett, porig falurombolt Óbuda kopárlik, szemben pedig a szemünk láttára zabálják föl éppen újdon villanegyedek a Mátyás-hegy, a Remete-hegy, a Tábor-hegy és a Hármashatár-hegy zöldmaradékát.
A kettő között a történelem és a kultúra ottfelejtett zárványaként bújik meg a Kiscelli „kastély”.
Induljunk meg fölfelé.
Közben nem árt tudnunk, hogy a tízperces utat a kapuig 1944-45 fordulóján kerek egy hónap alatt tették meg a szovjet csapatok — a soha el nem készült épületegyüttes ekkor rongálódott, pusztult le újra, de nem utoljára.
Jobboldalt kis földhányás kísér minket fölfelé. Ennyi maradt a díszes, barokkos, puttós kerítésből, amelyet Kiscell utolsó előtti tulajdonosa, Schmidt Miksa bútorgyáros építtetett a tízes években, és amely teljes szépségében tanulmányozható a fenti fotográfián.
Balra, félúttól kicsit följebb, a drótkerítésen túl, arccal az avarba borulva mállik széjjel a kerítés utolsó szomorú szobra. Tessék csak ellopni nyugodtan, inkább egy villa kertjében álljon, mint hogy itt heverjen félre rúgva.
Az elhanyagolt, szemetes, gazos domboldalt átszegő lépcsőn fölbaktatva, ha visszafordulunk, még láthatunk a Schmidt kerítéséből egy keveset.
Fönn vagyunk a dombon.
Réges régen itt nem volt semmi. Aztán az óbudai polgárok szőllei lepték el a hegyet.
Aztán a terület birtokosa, a Zichy család 1724-ben kis fakápolnát építtetett, amely csakhamar kedvelt búcsújáró hely lett.
Ennek helyén épült fel a „kastély”, amely nem volt kastély soha.
Trinitárius kolostornak épült a XVIII. század derekán. A trinitáriusok rendje a XII. században alakult, és pogány rabságban szenvedő keresztények kiváltására szakosodott.
A török háborúk alatt Bécstől Konstantinápolyig szinte láncszemenként megtelepülő barátok 1737-ben szerezték meg a kis épületet.
1738-ban pestis pusztította el Óbuda minden második lakosát. A vész idején a barátok hősiesen segítették a szenvedőket, s a hála érzete is hozzájárult ahhoz, hogy a negyvenes évek elején újabb és újabb területeket kaptak, anyagilag is megerősödtek — ekkoriban már kiterjedt kölcsönügyleteket is folytattak, ami egy koldulórendtől igazán tiszteletre méltó eredmény — és 1745-ben a bécsi Johann Entzenhoffer tervei alapján megkezdődtek az építkezések.
1760-ra készen állt a kéttornyú barokk templom, a ma is meglévő remek kripta, a nem túl díszes, ám szép arányú kolostorépület, működött az értékes könyvtár, saját asztalosműhelyben reparálták a barokk bútorzatot, gazdagon fölszerelt konyha és saját termésű borral teli hordókkal megrakott pincerendszer és szépszámú személyzet biztosította a barátok lelki ténykedésének materiális föltételeit.
Virágzásának teljében érte a rendházat II. József föloszlató rendelete.
A hely kincstári kezelésbe került, kaszárnya, majd öreg hadfiak tanyája, végül hadikórház lett belőle. A templomtornyokat lebontották, a hajót szintekre osztották, végül az első világháború előtt üresen és csupaszon állott már, amikor Schmidt Miksa bútorgyáros megvette, kicsinosította, és Bécsből hozatott hatalmas barokk kapukkal telirakta.
A derék iparos, miután szeretőjét — nem a kastélyban — megölték, elkedvetlenedett és az egész birtokot a fővárosra hagyta. 1938-tól — az ostrom idejét leszámítva múzeumok működnek odabenn.
Télvíz idején szinte megáll az élet a közönség előtt bezáruló kapuk mögött: a boltozatos termekben, ahová nem szüremlik föl a város zajából semmi, a szerte heverő antik bútorok, hatalmas órák, letakart zongorák, összecsavart szőnyegek, képek, fotográfiák, dobozok, dossziék és sárguló tervrajzok között azonban ott szorgoskodtak a finom, csöndes, gyanakvó muzeológus hölgyek, akik ijedten rezzennek össze, ha megcsören a telefon az Országházból leselejtezett húszszemélyes, intarziás tárgyalóasztal szegletén.
De mikor kirügyeznek a park ősi fái, és a gondozatlan vegetáció zöldje elfedi lassan a koszt, életre kel a kastély.
Keddtől kitárja kapuit a látogatók előtt.
Elhaladva az öntöttvas griffmadár előtt — a városligeti Iparcsarnok bejáratát őrizte egykor — jobbra megnézhetjük az egyik sehová nem vezető bécsi kaput és az 1744-ben kiásott rettentően mély kút mellett elhaladva mehetünk befelé.
Az egyik kiállítás, amelyet a Budapesti Történeti Múzeum kiscelli részlege rendezett, fönn az emeleten ad ízelítőt a pest-budai polgárság életmódjából, kultúrájából, lakberendezési szokásaiból.
Az első teremben, amely a tekintélyt parancsoló, sötét tónusú, empire stíl enteriőrjét mutatja be, áll a képen látható szekreter, amely Johann Hetscheln asztalos 1817-ben készített mestermunkája. Óra, sőt orgonaszerkezet is van benne, de persze már nem működik.
A darabot 1941-ben vásárolta meg a múzeum az Almásy–Teleki aukción 1200 pengőért. Ma már a kiscelli muzeológusok nemigen járnak aukcióra — az intézmény éves beszerzési kerete kettőszázezer forint…
A további termekben a múlt század egy-egy jellegzetes szobabelső-stíljét, berendezési tárgyait, a pest-budai kézművesség emlékeit és a város történetének néhány becses emlékét tárják elénk igen gusztusosan.
A folyosókon a pest-budai városképek már megszokott kiállítása mellett a Budapesti Képtár gyűjteményéből láthatunk válogatást. Egyebek között Rippl-Rónai, Ferenczy Károly, Csók, Mednyánszky, Tihanyi, Kassák, Czóbel, Derkovits, Egry, Vajda, Gulácsy, Bálint, Kondor, Keserű, Galántai képei lógnak a hófehér klastromfalakon. Haraszty István mobilját pörgetni is lehet.
Továbbra is megtekinthetők a nyomdai masinák és a belvárosi patika ibrikei.
Ám idén — tiszteletet érdemlő kezdeményezésként — a múzeum tekintettel volt azokra is, akik nem tudnak tekinteni. Szoborkiállítás, tapintható tárlat várja a vakokat, a csökkentlátókat és persze minden érdeklődőt.
Sok minden van itt tehát, tavasztól szép a környezet, kifelé baktatva érdemes besétálni a kiserdőbe is. Mikor a hajdani korcsmaépület láttán a gyerek vagy a nagymama szomjérzetének ad hangot, intsük türelemre szegényeket: nemhogy valami szolid, Óbuda hírnevéhez méltó kisvendéglő, de mégcsak egy büfé, sőt egy rozsdás vízcsap sincsen a környéken.
Baktassunk csak a város által már körbefojtogatott hajdani parkban, útközben meg-megpihenhetünk a gazban mindenfelé heverő titokzatos szobormaradványokon, a romos kálváriánál forduljunk jobbra fölfelé, és egy ösvényen már majdnem az útra érve hatalmas barokk kapu bukkan majd elénk — az öreg Schmidt eldugott egyet ide is.
A Kolostor utcára kiérvén végre egy újonnan épült kis söröző teraszán megpihenhetünk, vehetünk egy-egy szódát a gyereknek és a nagymamának, és örvendezhetünk, hogy milyen szép pohárban kapjuk itt a sört, ha ugyan az ár — 90 — kedvünket nem szegi, különösen, ha már azon is spekulálni kezdünk, hogy a csodába keveredjünk haza…