Polgárbál

Bálba zavartak.

Gondolták — gondolom —, hogy írok majd róla jót. Gondoltam én is. Afféle igazi, szállodás, szmokingos bálban még nem jártam soha. Báli múltam egy szalagavatóból és egy gólyabálból áll csupán — azon iskolai rendezvényeket nem számítva, melyeken felügyelő tanári minőségben tartottam az összeköttetést a kerületi rendőrkapitánysággal.

Gondoltam, jól megírom majd, hogy az ezüsttel átszőtt, melegarany matyóhímzéses, lila nagyestélyiből kiragyogó hattyúnyakra miként tekerődzik fel a drágakőfolyondár, továbbá, hogy illik a hetvenezer forintos fehér szmoking a tizenkét év alatt abszolvált hat általánoshoz.

Mivel egyik ágon szinte patinás kereskedőcsalád sarja vagyok, másik ágon viszont őseim derék iparosok voltak, mi sem természetesebb, hogy a kereskedők és iparosok bálján tegyem tiszteletemet.

Fölvettem a pénzt a jegyre.

4800 — egy darab.

Beöltöztem és mentem.

Útközben a családi legendáriumból igyekeztem előhalászni valamit a régi bálok hangulatából. Anyai őseim a Mikszáth Kálmán téri tótegylet báljaira emlékeztek szeretettel, ahol szabó dédpapám baritonja szárnyalt a leglelkesebben az eseményt minden alkalommal lezáró szlovák himnusz éneklésekor. Ez a bál sokat őrzött a felvidéki falusi összejövetelek hangulatából: a lányok szigorú anyai felügyelet mellett vettek rajta részt, az asszonyok számára egy fél éven át hálás téma volt egy-egy pillantás, odavetett szó, és persze a táncrend, a férfiak pedig gondosan berúgtak.

Apai ágon nagyapám a Duna evezősegylet báljaira járt — az egylet egyéb rendezvényeivel ellentétben ide a családját is elvitte, fényképek is maradtak a maszkabálokról, műsorokról.

Bevonultam a szállodába.

Nem szeretem a Duna-parti szállodákat — tönkretették velük városomat.

Beléptem a bálterembe. Tetszett a tér. Szeretem a hatvanas évek vidéki kultúrházait. Ma már pikantériája van egy ilyen műanyag-kristálycsilláros, funérálmennyezetes, kongresszusdobozba lépni.

Kedves, suta, szakközépiskolás lányka fogadott.

— 10/10-es! Tessék parancsolni.

Jókora kerek asztalhoz vezetett. Az asztalon abrosz, teríték, virág, buci, vaj, jégkásás, zavaros aperitif szívószállal. Mivel még a többi 10-es nem érkezett, a Duna-parti ablaknál lévő italospult felé irányoztam lépteimet. Persze roppant óvatosan — a meghívó árában csupán a gyanús színezetű szopószálas lé ára foglaltatott bele.

Örültem tehát, hogy a pulton a restikben megszokott küllemű árlapra leltem.

Cola, kávé, pohár sör egységesen 110, francia pezsgő 8000/palack.

Kettő között a többi.

Ittam egy pohár sört, néztem egy kicsit a Dunát, és visszatelepedtem a kerek asztalhoz.

Bemutatkoztam a 10/8-asnak, a 10/7-es-nek, a 10/6-osnak, a 10/5-ösnek, a 10/4-es- nek és a 10/3-asnak.

Két hely üresen maradt asztalunknál.

A 10/8-asban kollégát üdvözölhettem, többszörös főszerkesztőt.

A másik úr kereskedő, a harmadik iparos volt.

Ez nagyon meglepett.

A páratlan számokat a hozzátartozó hölgyek viselték természetesen.

Igen hamar megállapíthattam, hogy „belterjes” a társaság — újpesti asztalhoz ültem.

Beleszippantottunk a rózsaszin, kásás lébe. Az iparos úr közben városáról beszélt.

— Újpestet kétszer rombolták le: egyszer ’44-ben a deportálással, másodszor a hetvenes években a „városrendezéssel.”

Nem is tudod elképzelni — szippant szomszédom a szálba búsan — micsoda egy város volt ez egykor. Ez volt a Város.

Közben nézegettem a kultúrteremben elhelyezett mintegy háromtucatnyi kerek asztal köré telepedő közönséget. Nem kis aggodalommal kellett konstatálnom, hogy sehol egy nagyestélyi, sehol a világoskék szmoking, sehol egy félkebelnyi brilliáns. Csupa polgárkülsejű egyén jött el a polgárbálra. Mit lehet erről írni majd?

A televízió meglehetősen fáradt, kedvetlen, szomorkás sztárriportere megnyitotta a polgárbált, hangsúlyozva, hogy most hagyományteremtés veszi kezdetét éppen.

Pincér közelített jobbról, fölvette a rendelést, finoman célozva arra, hogy a menü árában csak az aperitif-kása foglaltatik benne. Letargikusan kérek egy palack vörösbort. (500.)

Kereskedő asztaltársam (10/6) gyanakvóan méregetett:

— Szóval most vigyáznom kell, hogy mit mondok a feleségemnek, mert te megírod…

Valamikor a Dózsa kapusa volt, most az utánpótlást edzi, amúgy ruhaboltjuk van a főutcán. Eszembe ötlött, miközben társaim példáját követve beletörtem a buciba, hogy jó pár évvel ezelőtt éppen a velem szemben bucizó 10/8-as készített egy terjedelmes interjút az akkor legnépszerűbb magyar focistával, az ifjúság bálványával, aki elmondta, hogy szabadidejét — napi hat-hét óra — kizárólag videózással tölti ottan Frankfurtban. Azóta, a családi menedzselésnek és a megfeszített videózással izmosított intelligenciának hála, ez a focista már napi 24 órát is ülhet a képernyő előtt.

Az én kapusom előbb kikérdez, hogy mi van a lappal, majd elpanaszolja, hogy most nemigen megy a bolt, eltűntek a keleti kuncsaftok, az újpestieknek pedig nincsen pénzük.

A bucitördelés jeladás volt: beadták az hors-d’oeuvre-öt.

Göngyölt pulykamell került elém. Két féltenyérnyi ízetlenné finomított tallér egy kis majonézzel. Miközben majszoltam, hallgattam az iparost.

— Öt munkásom volt, most nincsen egy sem. Összeomlott a keleti piac. Én csak oda gyártottam mindenfélét. IFA-khoz kuplungmicsodákat például. Most is próbálkozom ezzel-azzal, de rettenetesen szorít minket az adó. Elképesztő ez az adó… Tudod, van nálunk egy Iparosklub, ahová minden hónapban meghívunk valakit. Már mindenki volt nálunk, csak a Torgyán nem. De őt nem is hívjuk. Nemrégiben a Kádár Béla volt. Neki is mondtuk, hogy hogy képzelik ezt az adót, hogy képzelik így a hazai vállalkozás föllendítését? Tudod, mit válaszolt? Az utolsókat tunkoltam éppen.

— Hogy támogassuk az MDF-t és járassunk kormánypárti lapokat.

— És milyen az a Waldorf-saláta? — kérdeztem tőle, mert láttam, hogy ő azt kapott.

— És ők csinálják a magyar gazdaságot… Valami hús van benne, zeller és dió…

Közelgett a második fogás. A páratlan számúak őzpörköltet kaptak, a párosok sertéssültet jóasszony módra. Az előétel fogyasztása közben kialakult rituálé, hogy ugyanis félidőben a szomszédok tányért cseréltek, most is megismétlődött. A főételhez a szomorú iparos szomorú lánya beszélt. Ügyvédnő, önkormányzati képviselő és csinos volt. De az ő arcán is ott ült valami furcsa fáradtság.

A jóasszony egy lisztben megforgatott, kisütött bordából áll, amelyre szalonnás, gombás, hagymás ragut tettek. Jó volt, de kissé ízetlen.

Étkezés közben vizsla tekintetű urak járkáltak az asztalok között és fásultan bele-belebámultak a falatozó hölgyek arcába. Ment a mustra.

A desszert alatt a boltos házaspár beszélt. Nem megy a bolt, mondták, de azért majd csak lesz valahogy.

Desszert után következett a szépségkirálynő.

Kivonult a placcra tíz úr, aki kihívott tíz hölgyet. A tíz úr megnézte a választékot és újra szavazott. Az egyik hölgyre — a rendezvény egyik kedves hosztesszére — két szavazat esett. Ő lett a szépségkirálynő és kapott egy drága nyakláncot ezért. A kislány szomorú volt, furcsa és fáradt. Kezdetét vette a divatbemutató. Elébb szőrmés lányok vonultak föl, majd — asztaltársaink kollekcióját bemutatva — nadrágos fiúk. Kereskedő-polgár barátom állva nézte az egészet, szinte remegett az izgalomtól. Minden jól sikerült. A kapus-polgár kétségbeesve rohant a büféhez.

— Nem vették fel az övet! Nem vették fel az öveket! Pedig tízszer is megmondtam, hogy vegyék fel az öveket! Külön kimentem övekért Bécsbe! Nem vették fel az öveket! Miért nem vették fel?

A szomorú iparos köszönt el:

— Gyere ki Újpestre. Persze már nem a régi… Valamikor város volt. De még most is tizenhatezer az őshonos. Kiléptünk a légre.

A Váci utca elegáns kőburkolatán húsz méterenként hatalmas holmihalmok álltak.

A belváros lomtalanodott. A lomhegyek tövében, tetején és mélyén szorgos szakemberek nyüzsögtek. Egy romos babakocsi öbléből szemüveges, sapkás úr bukott elő.

— Majd’ minden alkalommal találok ezüstöt. De találok aranyat is… egyszer találok aranyat is. Biztosan. Tudom, hogy találok. Találok… Pedig manapság nehezebb… Főleg csipkében utazom egyébként — táskájából szürkés, foszlott rongyokat rázott elő — kimosom, rendbe hozom, kiviszem a tangóra, ott van egy kis boltom… Nem, mostanában nem megy igazán jól… Tudja, elmentek a keleti kuncsaftok, a lengyelek, a csehek, a keletnémetek… De majd csak találok aranyat — húzza el a száját — jó kis házak voltak ezek valamikor…

Hátrabökött a Haris köz polgárpalotáira, majd lehajolt újra, és elmerült a cselédcsengők, komódromok, tálalótöredékek, utazókosarak, jégládák, réznévtáblák, támlás ágyak, epedák, lavrok, újságok, könyvek mocskos törmelékhegyében.